A jég földjén (2)

Pénzes Tímea  2012.7.3. 4:02

Az izlandi útinapló második része.

Gleccsertúra a Breiðamerkurjökull gleccseren, Jökulsárlón és Fjallsárlón

A mai napon meggyőződhettünk a gleccserek mérhetetlen kiterjedéséről és számtalan színéről. Korábban meg sem fordult a fejemben, hogy a fehérnek, a szürkének és a kéknek számos árnyalata lehet, csak egy természetfilm-forgatást megörökítő dokumentumfilmből szereztem tudomást a hó és a jég temérdek színéről, valamikor tinédzser koromban. A kutatócsoportot egy fényképész is elkísérte a jég birodalmába, hogy megörökítse a jéghegyeket, hómezőket, jégsivatagokat. Művészlélek a tudósok közt. Az ő szájából hangzott el, hogy a jég számtalan színben játszhat. De elképzelhető, hogy festőművész volt, gyenge a memóriám. Akkor döntöttem el, hogy fényképész vagy festőművész leszek, és addig ügyeskedem, amíg részt vehetek egy sarkvidéki expedíción, aztán szépen lassan elfeledkeztem terveimről...

A Breiðamerkurjökull gleccser Izland, sőt Európa legnagyobb gleccserének a legjelentősebb nyelve, amely a Jökulsárlón gleccserlagúnában végződik. Pontosabban szólva a Vatnajökull a sziget legnagyobb összefüggő jégmezője. A gleccser kiterjedése kb. 8500 négyzetkilométer, vastagsága helyenként egy kilométer. A 19. század végén a gleccsert még az óceán nyaldosta, mára pedig lába a sós víztömegtől mintegy két-három kilométernyire „ázik” egy méretes jégtócsában. A globális felmelegedésnek köszönhetően a jégóriás masszív teste egyre olvad – zsugorodása egykori és mai műholdfelvételek összehasonlításával is nyomon követhető. A lagúna felőli szélét apró és méretes törések szabdalják, és bármelyik pillanatban letörhet – és íme, le is törik! – belőle egy-egy darab.

Reggel még nem sejtettük, hogy meghódítjuk a gleccsert, csak reménykedtünk benne. Az időjárás mindenesetre kedvezett felfedező kedvünknek, végre elállt a szűnni nem akaró eső, és szikrázó napsütésre ébredünk. Szinte hihetetlennek tűnik a folyamatosan szakadó égi áldás után a hétágra sütő nap. És a kilátásra sem panaszkodhatunk! Nem minden reggel ébred az ember ehhez hasonló látványra. Az étkező ablakai négy gleccsernyelvre nyílnak. Mire vágyhatnánk még?

Reggeli után úgy döntünk, visszatérünk néhány tegnap esti helyszínre, hogy nappali fényben is megcsodálhassuk a misztikus vidéket. Útközben felfigyelünk a kontrasztokra: a mérhetetlen, csillogó gleccsernyelvek előterében a zöld fűben legelésző lovakra.

Jökulsárlón gleccsertava ma nem mozdulatlan és néma, mint tegnap éjjel, hanem életre kelt és nyüzsög. Az embereknek köszönhetően, akik elözönlik az ajándékboltot, körbesétálják a lagúnát, sőt a vizet is szeretnék felfedezni. Páran jegyet váltanak a parton várakozó hajókra, de néhány sétahajó már turistákkal telten siklik a kékes-fekete jégtáblák közt, és egy gyorsan cikázó motorcsónak is előbukkan a jégdarabok közt. Mi azonban más kalandok felé kacsintgatunk: Európa legnagyobb gleccserén szeretnénk sétálni egyet. Egy tábla gleccsertúrát hirdet, és a túravezetővel megbeszéljük, hogy délután nekivágunk a jégtömegnek.

A fennmaradó időben kisétálunk az óceán partjára, ahol jégdarabok hevernek szanaszét, nyaldossák őket és falatoznak belőlük a hullámok. Micsoda szobrász ez a végtelen óceán! Hullámai átlátszóvá simogatják a tömör jeget, jégszobrokat formáznak, egyeseket kijjebb löknek a partra, megakadnak a süppedős homokon, másokat bekebeleznek, elolvasztanak, de akadnak nagyobb darabok is, melyek némán és hősiesen dacolnak a hullámokkal. Tenyérnyi és ember nagyságú jégtömbök, mélyfekete homokban hófehér jégvarázs. Hosszúkás, gömbölyded és számtalan formát öltő jégtörmelék.

Jökulsárlón mellett egy félreeső úton, látványosság jellel jelölve, fedezzük fel Fjallsárlón gleccsertavát. Nem is sejtettük, milyen meglepetést tartogat számunkra az út vége. Ezúttal magasból tekinthetünk le az újabb gleccsertóra. A jégár a dombról csúszik bele fokozatosan a tóba. Annyira megigéz a látvány, hogy sajnálattal állapítom meg, miért nem hoztunk magunkkal sátrat. Mert ha lenne sátrunk, biztosan a partján éjszakáznánk, hogy ezzel a látvánnyal aludjunk el és ébredjünk. Bár sejtem, hogy lelkesedésem hamar szertefoszlana egy didergős éjszaka után...

A megbeszélt időre visszasétálunk az ajándékbolthoz, két jelentkezővel meg a vezetőnkkel bepattanunk egy furgonba, és elfurikázunk a gleccser tövéig. Innen a legbiztonságosabb a meghódítása. Majd kezünkbe hágóvasakat és fejünkre sisakot kapunk. Egy ideig gyalogolunk a kavicsos tájban, majd a gleccser tövénél felcsatoljuk cipőnkre a hágóvasakat, és nekivágunk a Breiðamerkurjökull gleccsernyelvnek. Vezetőnk figyelmeztet, hogy nadrágunk alját tűrjük bele a cipőnkbe, mert az éles hágóvas beleakadhat az anyagba és kiszakíthatja. Ügyelni kell a lépteinkre, a vas megakad a jégben, tanulnunk kell a gleccserjárást.

Kissé furcsállom, hogy nem kötnek össze kötelekkel, hogy ha valamelyikünk mélyedésbe csúszna, együttes erővel kihúzhassuk. Bízom vezetőnkben, mégis úgy érzem, hogy minden lépés jelenthet akár zuhanást is... A soktonnányi hó és jég számos helyen töredezett, testét kisebb-nagyobb sebek tarkítják. A jég kényét-kedvét vezetőnk sem ismerheti, pillanatról pillanatra keletkezhetnek rajta újabb hasadékok, és „láthatatlan” lyukak tátonghatnak egy vékony jégréteg alatt. Vezetőnk mutat is mélyre nyúló, kéken kanyargó kürtőket. Mintha egy jégvulkán torkába tekintenénk.

Mérhetetlen, vulkáni hamutól sáros jégtömegen mászkálunk, mely testét égszínkék repedések és apró vízfolyások szabdalják. Néhány helyen törmelékkel teli tócsa, egy-egy lyuk alján sáros lé gyűlt össze. Vízfolyásokon haladunk keresztül, apróbb dombokon lépdelünk és kisebb völgyekbe ereszkedünk, csak ez a táj nem kőből, sziklából és földből keletkezett, hanem jégből.

Nehezen vesszük a levegőt, amikor éppen méretesebb dombra kell felkaptatnunk, de mintegy két óra alatt eljutunk a jól ismert lagúnához. Nagyon közel kerültünk az erősen töredezett jégmezőhöz, melynek egy-egy darabja a vízbe csobban.

Jégvidéken gleccsertúrázunk. Bódító jégmámor. Gleccserhasadékok, kráterszerű bemélyedések, üregek, alagutak. Az egyikbe bekukkantunk. Leírhatatlan érzés mozogni a folyton ugyanolyan, mégis folyton változó, beláthatatlan jégtömegen. A gleccser olyan, mint a sivatag, csak nem sárga és vörös, hanem fekete, fehér, szürke, kék és még ezernyi egyéb színű.

Hazafelé arany fényben tesszük meg az utat Höfnbe. Az országút málló, erodált hegyek közt vezet. Az út szélén hattyúk úsznak egy kis tóban, szülők és kicsinyeik.

A tó szélén sárgászöld fűcsomók áznak a vízben. A távolban hósipkás, felhőbe burkolózó hegycsúcs. A táj sejtelembe burkolózik, a fények egyre misztikusabbak, az ég a jég színeiben játszik, csak a kékes-fehér közé vegyül egy kis lilásrózsaszín is. Az égi világ kissé sötétebb árnyalatokban tükröződik vissza a sekély vízben. Egy kis időre még kisüt a nap, cirógatja a legelőn bóklászó báránykákat. Árnyékunk elérte testhosszunk dupláját. Mélyet szívunk a jóízű izlandi levegőből, majd teszünk egy sétát Höfn csinos városában, a parti sétányon. A város lakói a hegyek és a tenger közti sávban laknak színes házikókban, és amerre szem ellát, gleccsernyelvek fehérlenek, a szél eszeveszetten fúj, és csak nem akar beesteledni. Izlandon nem bukik le késő estig a napkorong, ám télen elenyésző ideig van ébren. Órákig gyönyörködnék még a gleccserek és az óceán látványában, ha a hideg szél nem járná át minden porcikámat.

(Folytatjuk)

Kádár István felvételei

Hozzászólások

@

Küldés