A Sixtus-kápolna

Kottra Éva 2011.5.23. 4:41

Oh, művészet, mily csodás vagy; az emberiség csodálhat, s könnybe lábadt szemmel örökre imádhat...

Vajon mi lenne velem nélküled? Már tudom: szegényebb ember lennék. A művészet olyat, mint egy virágokkal borított, burjánzó mező! Egy szép festmény, egy tökéletes arányú szobor, a nedves falakon évszázadok óta szunyókáló freskók; ezt mind egy pillanatra magunkénak érezhetjük, de sajnos magunkkal el nem vihetjük. Hát akkor, csodáljuk, élvezzük a pillanatot, s zárjuk mélyen magunkba a csodát!

Hasonló érzelmekkel gazdagíthatjuk élménytárunkat a világ legkisebb országa, a Vatikán monumentális remekműve, a Sixtus-kápolna előtt.

1506 -ban II. Giulio (Gyula) pápa magához hivattatta Michelangelo Buonarrotit, hogy rábízza a kápolna boltozatának díszítését. Michelangelo először ellenkezett: „Bízza Raffaellóra a magtár kifestését; én szobrász vagyok és nem festő!” – mondta a feldúlt művész, de szerencsére az eltökélt pápa nem adta fel, s a hosszadalmas huzavona után Michelangelo 1508-ban végre elvállalta a keménynek ígérkező munkát. „Csinállj amit akarsz!” – fejezte be a vitát a pápa, pontot téve a tárgyalás végére.

Gondoljunk csak bele! Michelangelo hosszú hónapokon át (mielőtt egyetlen színbe mártott ecsetvonást tett volna a mennyezeten), az először papírra rajzolt alakokat nyakatekert testhelyzetekben másolta fel a nedves falakra. Azt se feledjük, hogy akkoriban fényforrásként csak a gyertya fényére számíthatott a huszonegy méteres magasságban dolgozó fiatal művész. A szén fekete pora az alakok átrajzolásához, az égő gyertya füstölése és a forró faggyú csöpögése, mind-mind e nagy művész orcájába hullott vissza a nedves téli hidegben ugyanúgy, mint a forró nyári melegben; kora reggeltől késő estig. Michelangelo éjszakai álmát nyáron egerek közt, koldusként aludta, míg télen egyetlen szobatársa, egy macska melengette őt.

Eljött a pillanat, s a színek világa lassan kezdte életre kelteni a meseszépen megrajzolt figurákat. A Mennyei Atya megteremti Ádámot – ez a legjelentősebb része az univerzális témának. A Teremtő elsöprő ereje, tündöklő szépsége, a körülötte lévő angyalok öröme és rajongása, a mennyei szellő, mint Isten csapása úgy tombol; s íme megjelenik Ádám, az első emberi lény e földkerekségén. Kedvesen, bájosan, meglepetten tér magához az Isten alkotta szerzet. Kihívóan izmos teste maga a tökély, de ez mégsem elég, ezért az Alkotó, ahogy a nappal mellé éjjelt, a nap mellé holdat, az égbolt alá pedig sötétkék tengert, úgy a férfi mellé nőt teremtett. Az alvó Ádám oldalbordájából formálta és teremtette meg Évát az Atyaúristen. Ajándéknak, kedves segítőtársnak szánta, legalábbis ő így tervezte, de nem sok idő múltán Évát bűvöletbe ejtette a kígyóbőrben megbújt sátánfajzat. Dúlt-fúlt ám a Seregek Ura, s az újonnan kreált teremtményeket kiűzte a csodás Édenből. Attól a pillanattól lett a világ nyomorúságokkal teli hely.

A szépséges szibillák, a próféták, az egyszerű, oszlopokra ültetett mezítelen ifjú figurák temérdeke teljesíti ki a bibliai témát ezen a nagy freskón, mind-mind valóságos remekmű. Elképesztő látvány! A káprázatos színeknek szinte megered a nyelvük, az élettel teli formákat mintha a gondosan kidolgozott izmok akarnák előre mozdítani, s a Mindenható által teremtett keserűséggel teli világ is égi paradicsomnak, színes mennyországnak tűnik. Az egész légkört valami magasságos burok veszi hatalmába; láthatatlan, fenségesen hatalmas erők ezek!

Miközben lélegzet visszatartva csodálom a világ legnagyobb mennyezeti festményét, a jobboldali oltár felől, egy másik hatalmas falfreskóról az ultramarin (a méregdrága lapislasulo nevű drágakőből nyert különleges festőanyag) feltűnően vakító kékje rabolja el tekintetemet. Onnan lép elő Michelangelo (1536-ban) hatalmasra festett Krisztusa a körülötte lévő végtelen embersereggel együtt. Az Utolsó Ítéletben, e valóságos fergetegben, angyalok, szentek, mártírok és átkozott lelkek vesznek részt; csak a Krisztus mellett imádkozó Máriát nem fenyegeti veszély. Újra a „plafont” fürkészve, az egyik jósnőn akad meg a szemem. Az óriási könyvért nyúló Sybilla Libica elragadó bűvöletébe esem. Testtartása, ruhája, a színek összhangja egybecseng, akár egy szép melódia. Önálló festményként is fenomenális alkotás lenne.

Amikor Michelangelo elkészült a boltozat megfestésével, a műve előtt fejet hajtó pápa megkérdezte tőle: „Nos, fiam, te is elégedett vagy?” Erre ő azt felelte: „Mindig is mondtam, hogy én szobrász vagyok!” Lehetetlen elképzelni, ha piktornak vallotta volna magát, vajon mit művelt volna.

A zsibongó, kaotikusan forgolódó turisták nyomorgató tömegében képtelenség egyesülni a világraszóló freskók szépségével. Ezért otthon, csak úgy, félálomban, megpróbálom elképzelni, hogy egymagam lépek be a hatalmas kápolnába. Felnézek a remekműre. Nincs kétség, ez a világ legszebb freskója!

Eva Kottrova