Az örök város

Nagy Erika 2012.8.28. 4:57

Utunk nemrég Rómába vezetett. Az, hogy mi vár ott ránk sejtettem, de a valóság mindent felülmúlt.

Rómát látni és meghalni? Nem sikerült, bár nem is volt tervbe véve. Csak a pénztárcánk halt hirtelen halált. Ezt sem így terveztük. Ennek ellenére már az első nap után egyre laposabb lett szegény. Hogy miért? Először is, miután megebédeltünk és a kifizettük az ötvenhárom eurót, felszálltunk egy turistabuszra, amiről negyvennyolc euróért a nyitott fedélzetről megláthattuk a csodát, ami elénk tárult: a Colosseumot, a Pantheont, Szent Péter bazilikát, a Forum Romanum sem maradt ki. Majd szomjaztunk, elmondhatatlanul a nagy hőségben, s vettük is óránként a jeges ásványvizet az árusoktól, mert másképpen nem lehetett kibírni. A fél literes flakonok ürültek egymás után, mi pedig örültünk, ha három euróért megkaptuk. Ha nem, akkor ötért. S akkor még nem vacsoráztunk, és nem töltöttük fel a hűtőszekrényt ásványvízzel, hogy éjjel se leljük halálunkat a szomjúság miatt. De a látvány, ami elénk tárult, mindent kárpótolt.

A szállásunk egy csendes utca szállodájában volt, közel a Terminihez, vagyis Róma legnagyobb pályaudvarához. Csak egy gondunk volt, a nyelvismeret hiánya. Bár minden tudásomat bevetettem, volt, hogy nem azt kaptam, amit szerettem volna. S ha látták, hogy idegenek vagyunk, a számok csillagászati összeggé nőtték ki magukat. Ez volt a mi tanulópénzünk.

Gyakran volt, hogy azt hittem, valahol Afrikában nyaralok, annyi néger volt az utcákon, éttermekben. Nem vagyok rasszista, ezt bármelyik ismerősöm bizonyíthatja, de volt, hogy borzongás járta végig a testemet. Főleg akkor, amikor megsimogattak, pénz reményében. Úgy látszik, hogy ott is meglátták a jelet a homlokomon, ami annyit jelent, hogy hülye vagyok! Vagyis ketten voltunk azok, ugyanis Viki, az unokám is velünk volt, ő pedig még tőlem is jobban sajnálja a nincsteleneket. Bár volt, hogy a hajlott hátú, toprongyos öregasszonyt alaposan megszemléltem, átverést gyanítva kerestem a fiatal női arcot az arcra húzott kendő mögött, majd figyeltem a kéz és a láb bőrének állagát, de csak az aszottság tüneteit fedeztem fel. Ha a két zsebem tele lett volna apróval, az is kevés lett volna. Volt, amikor már kikeltem magamból, mondván, ha valaki még felém nyújtja a kezét, beleharapok!

Egy idő után valahogy megszoktuk, hogy soha nem annyit fizettünk, amennyi ki volt írva. A tizenöt euróból hamar lett huszonöt, az ötvenesből pedig harminc helyett csak tízet kaptunk vissza. Néha már félve ültünk le, nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Meglepetés akkor ért, amikor egy kávéért és egy jégkockákkal megrakott fél literes ásványvízért csak két euró és ötven centet vett el a pincér. Pillanatokig tartott, amíg magamhoz tértem a csodálkozástól. Majd akkor is, amikor a Vatikánban leültünk falatozni és a két pizzáért, egy sörért és ásványvízért egy újabb ötvenes landolt a pincér zsebében. Ráadásul Vikinek még csak nem is ízlett! A csúcs azonban az volt, amikor az utolsó napon, amikor ebéd előtt elhagytuk a szobát, de kértük a csomagjaink megőrzését addig, amíg a transzfer nem jön értünk, huszonhét eurót kértek el tőlünk. De mit tehettünk volna? Húztuk volna a pakkjainkat órákon keresztül a városban?

Szóval Rómát látni kell mindenkinek, vagy legalább is annak, aki megengedheti magának. De! Azzal mindenképpen számoljon, hogy pénzt többet vigyen magával, mint alsóneműt. Meg kényelmes cipőt, mert gyalog érdemes elindulni, különben a Trevi szökőkút, a Popolo tér és a Spanyol lépcső látványa (meg sok minden, hiszen minden utcában van legalább egy tucat látványosság, ami miatt érdemes megállni) kimarad az életünkből. Az pedig veszteség lenne.

Egy valaminek eddig sem voltam a híve, mégpedig a McDonalds étteremnek. Már a szagtól, ami kiárad az étteremből, rosszul vagyok. Most pedig naponta minimum kétszer időztem benne Viki kedvéért, aki nem volt hajlandó máshol étkezni, csak ott. Remélem, hogy legalább egy kis időre megutálta...