Dél-Afrikában jártam (1)

Jády Mónika 2011.4.15. 4:10

Milyen is valójában Afrika? Nagyon sokszínű – és nem mindenütt forró.

Az afrikai kontinensnek először az északi részén jártam, Egyiptomban, még két évvel ezelőtt. Idén februárban jutottam el a Fekete Afrikának nevezett részre, ezen belül is a Dél-afrikai Köztársaságba. Európából Johannesburgba érkeztünk, majd onnan tovább repültünk Fokvárosba (Capetown, Kapstadt). Itt autót béreltünk, hogy azzal folytassuk tovább utunkat. Bár délután kettőre rendeltük meg a kocsit, és már csaknem három volt, mire megérkeztünk, még nem állt készen. Várjunk még negyed órát, mondták. Ám húsz perccel később sem kaptuk még meg az autót – és csodálkoztak, hogy türelmetlenek vagyunk. (Tizenkét órás repülőút után vajon ki szeretne még egy órát várakozni, hogy a szálláshelyére juthasson, és lepihenhessen?)

Aztán végre elindulhattunk Stellenbosh felé. E nagyjából 100 ezer lakosú város az ország második legrégibb, fehérek által alapított települése. (Simon van der Stel, Kapstadt holland kormányzója alapította 1679-ben.) Fokvárostól kb. 50 km-re fekszik, hegyekkel és termékeny völgyekkel körülvéve. E terület Dél-Afrika legjelentősebb borvidékei közé tartozik. Egy estét töltöttünk itt, előzetes pihenés, majd rövid séta után finom vacsorát költöttünk el. Ízletesebb zöldséglevest még egy étteremben sem ettem! Másnap reggel tovább folytattuk utunkat a Garden Route-on. Hogy mire vezethető vissza e megnevezés? Az első európaiak számára ez a terület kerthez volt hasonlatos az utuk során addig látott sziklás partokhoz képest. A mediterrán hőmérsékletnek és a gyakori esőzéseknek köszönhetően nagyon termékeny arrafelé a föld, úgy tűnik, hogy minden megterem. A vidéket szemlélve inkább Dél-Európába képzeli magát az ember...

Ebédünk helyszínéül Swellendammot választottuk, melyet 1747-ben (Kapstadt és Stellenbosh után) alapítottak. E, ma 8 ezer lakosú város 1795-ben pár hónapra fővárossá lépett elő! Telepesei ugyanis megelégelték a Holland Kelet-indiai Kereskedelmi Társaság sikertelen gazdálkodását, és saját köztársaságot kiáltottak ki. Ám e mini „állam” csupán három hónapig létezett, amíg a britek el nem foglalták a területet. A városban több ház is fennmaradt a holland telepesek idejéből. Az 1910-ben épített hófehér holland református templom ugyancsak szép látnivaló.

Reggel, amikor elindultunk Stellenboshból, húsz fok fölött volt a hőmérséklet. Swellendamba érve már harminc fokot mutatott autónk hőmérője. Délután pedig elérte a 37 fokot! Knysna volt a következő állomásunk. Mire odaértünk, valamelyest visszaesett a hőmérséklet – út közben egy zivatarba is belekerültünk – , de még mindig szép idő volt. Szállásadóink azzal fogadtak bennünket, hogy milyen meleg volt ma, errefelé ez nem túl gyakran fordul elő. (A nyári hónapokban – azaz januárban és februárban – 27 fok az átlaghőmérséklet, télen – júniusban, júliusban – pedig 14 fok.) Délután aztán szemerkélni kezdett, éjjel pedig szakadt az eső. Másnap borongós idő volt. De így is szép volt az erdők, hegyek és egy lagúna, illetve az óceán közé beékelt Knysna. A városnak 25 ezer lakosa van, a környék fő bevételi forrása a halászat, a faipar, valamint a turizmus. Nagyon hangulatos a kikötője, sok kis bolttal, éttermekkel. Az első vacsoránkra sem panaszkodhattunk, második este viszont annál jobbat ettünk a 34° South-ban. Maga a hely egyszerű, kocsmaszerű, ám fantasztikusan készítették el a tenger gyümölcseit, és paradicsomlevesükkel is példát mutathatnának jónéhány étteremnek. (A legjobb alapanyagokból frissen készített, állt a 34° South Market étlapján, és tényleg így is volt.)

Másnap már 20 fok sem volt, amikor megérkeztünk Hermanusba. Közvetlenül az út szélén láttam két nagytestű majmot – a helyiek baboonnak hívják őket. Épp egy kerékpáros hajtott el mellettük, de ügyet sem vetettek rá a páviánok. Több szálláshelyünkön is információs lap állt az asztalon, amelyen felhívták rá a figyelmet, hogy a majmokat tilos etetni, és tanácsokat adtak, mi a teendő, ha páviánokkal találkoznánk. Először is, nem szabad kiabálni, elfutni. Nyugodtan el kell haladni mellettük, a lehető legnagyobb ívben, kerülve a vezető hímmel való szemkontaktust. Nem ajánlott körüljárni őket. Élelemmel való ellátásuk azért tilos, mert ha rájönnek, hogy milyen könnyen juthatnak ételhez, a későbbiekben agresszívekké válnak, és megtámadják az embert. (Hosszú szemfogaik és nagy erejük miatt veszélyesek.)

Hermanust egyik oldalról a hegyek veszik körül, a másikon pedig ott az óceán. Nevét egy Caledonból származó tanítóról, Hermanus Pietersről kapta, aki a 19. század elején marháit a nyári hónapokban az óceánpart menti hűvösebb helyekre terelte. Aztán a mai város területén talált egy forrást, és ott maradt hónapokig. Így a helyet Hermanuspietersfontein névvel illették a caledoniak. Hivatalosan 1891-ben alapították a falvat, melyet 1904-ben emeltek városi rangra, és lerövidítették a nevét. Az óceán partján lévő sziklás részen sétány – Cliff Walk – húzódik, ahonnan júliustól decemberig bálnákat is látni. Minden szeptemberben megrendezik a bálnafesztivált. (A város korábbi fő bevételi forrása a bálnavadászat volt.) Másnap hajnalban arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Ám hamarosan el is állt, és tíz óra körül, amikor sétálni indultunk, alig volt nyoma. A következő nap is esős volt. Útban Fokváros felé ismét Swellendamban pihentünk meg. Most csaknem tizenöt fokkal kevesebbet mutatott a hőmérő, mint pár napja, amikor ott jártunk. Kapstadthoz közeledve viszont egyre szebb lett az idő. A város felé közeledve bádogból összeeszkábált házak hosszú sorát láttuk az autópálya mellett, vagy húsz kilométeren keresztül. Ez a township, a szegények lakóhelye. (Vagyis a feketéké – bár az utóbbi időben már a fehérek között is akadnak nincstelenek, lecsúszottak – egy elhanyagolt külsejű fehér kéregető utunkba is került Fokvárosban.) A bádogrengetegben csak pár házat láttam, ami téglából épült... A feketék az úton gyalogolnak – akinek van autója, az már tehetősnek számít –, és stoppolni próbálnak. (Kisbuszokra van esélyük felszállni, fehérek nem veszik fel őket.) Az egyik szakaszon toalettpapírral a kezükben rohantak át páran az úton, a két sávot elválasztó zöld felé. (Ezzel világossá vált, mi is az irtó büdös forrása, amit már előtte is éreztünk.)

Pár napos körutunk után visszaérkeztünk Kapstadtba. A város felé közeledve azon tanakodtunk, van-e értelme felmenni még aznap délután a Tábla hegyre (a magyar név egyébként egy rossz fordítás eredménye, az angol Table mountain és az afrikansz Tafelberg nem táblára, hanem asztalra utal)...

(Folytatjuk)