Dél-amerikai napló (3)

Jády Mónika  2008.7.20. 15:55

Következő úti célunk Montevideo volt. Uruguay fővárosa és egyetlen nagyvárosa a Rio de la Plata partján fekszik, szemközt az argentin fővárossal.

A kb. 3,3 millió lakosú Uruguay a legkisebb dél-amerikai országok közé tartozik. A huszadik század elején megvalósított politikai, gazdasági és szociális reformok óta Dél-Amerika Svájcaként emlegetik.

A mai Uruguay egykor a charrua indiánok lakhelye volt. A Rio de la Plata öblét Juan Díaz de Solís spanyol utazó 1515-ben fedezte fel. A partra szálló spanyolok Keleti Partnak nevezték el a területet, amelyet a portugálok is meg szerettek volna kaparintani. Montevideót 1726-ban alapították. A terület 1750-ben végérvényesen Spanyolországé lett, majd 1810-ben függetlenné nyilvánították.

Egy a vízparthoz közel eső szállodában laktunk. A sétányon már kora reggeltől futottak, gyalogoltak – fiatalok és idősek egyaránt. Az itteni reggelinél sem hiányzott a Buenos Airesben megismert dulche de leche (karamellkrém), valamint a friss gyümölcsök. Az almának más az íze, mint nálunk, akárcsak a narancsnak, vagy a banánnak. Ebédre és vacsorára itt is főképp húst esznek, de kedvelt az empanadas (barátfüléhez hasonló töltött tészta) is. Rengeteg parillada (grillétterem) van Uruguayban, ahol faszénen sült húst és hurkát lehet kapni.

A steak a Mercado del Puerto egyik éttermében ízlett a leginkább. Mi kint üldögéltünk, de az épületben is lehetett falatozni. Az egyik bárpultnál egy öreg bácsi ücsörgött és gitározott. Kint persze jobb volt a levegő, és ebéd közben még a karneválra készülő zenészek felvonulását is láthattuk. A felnőttek között egy fiúcska is dobolt. Az ebédhez nem ittunk bort, a vacsorához viszont igen. Érdemes volt! Finomak a helyi vörösborok. A reggelinél a filteres mate teát is kipróbáltam. Kíváncsi voltam, milyen is, hisz Uruguayban szinte mindenki azt issza (de nem a filtereset). Az emberek lopótökből készült poharakkal járkálnak az utcákon, kis termosszal a hónuk alatt. Az apróra vágott teafüvet többször is felöntik forró vízzel, és egy szűrős végű „szívókával” isszák. Ha kifogy a termoszból a forró víz, be lehet térni szinte bárhová, és megtölteni a termoszt. (A szállodában is volt erre a célra egy nagy termosz forró víz, és láttam is, hogy egy szakállas középkorú férfi igénybe is vette ezt a szolgáltatást.)

Az utcákat szemlélve azt gondolhattuk, hogy itt megállt az idő. Régi korokat idéző épületek, harminc-negyven-ötven-hatvan évvel ezelőtt gyártott autók, öszvér vontatta szemeteskocsik…
Az egyik kiskocsmában az első játékautomaták egyike állt a sarokban, a sötétbarna, masszív fából készült pulton olyan kasszagép, amilyet Európában már csak múzeumban látni. A hűtőszekrény és a pult mögötti polc ugyancsak ősrégi darab. Mintha egy film díszletei közé csöppentünk volna. A bácsi mérte az italt, a felesége tintaceruzával, papíron könyvelt a pult mögött. Lábán filcpapucs és gumiharisnya.

Nemcsak a fővárost láttuk, jártunk a Florida nevű városkában, a legcsillogóbb partszakaszon, a Punta del Estén, és megnéztünk egy estanciát (farmot) is. A kedélyes házigazda olasz bevándorlók leszármazottja, kis „múzeumában” őrzi még az ősök utazóládáit, koffereit, régi írógépét… De más érdekességet is találtunk: marhacsontból készített ülőalkalmatosságokat. (A csípőcsontot körbetekerték bőrszalagokkal, és már el is készült a „sámli”.) Egy öreg bácsi is dolgozott a farmon. A kedvünkért beöltözött a gauchók (marhapásztorok) hagyományos öltözékébe. Aztán felültünk a dzsipre, és tettünk egy kört a birtokon. Mikor kiszálltunk, egy gyönyörű helyre vezetett bennünket a tulajdonos – egy fák közé rejtett, sziklákkal körülvett kis tóhoz. (Később megmutatta a turisták számára fenntartott szobákat, és a lakásukat is. Hangulatos volt a berendezés. Ugyancsak az volt az érzésem, mintha évtizedeket visszamentünk volna az időben.) Ebédre faszénen sült húst kaptunk friss salátával. Délután visszaindultunk a fővárosba. Pálmafákkal tarkított pampákon át vezetett az utunk.

Amikor Montevideo sétálóutcáján betértem az egyik boltba, az eladó barátságosan érdeklődött, honnan származom, honnan jövünk, és mi lesz a következő állomásunk. Buenos Airesre bólogatott, hogy szép, Paraguay hallatán viszont elhúzta a száját, és közölte, hogy az nem jó hely. Német származású helyi idegenvezetőnk pedig úgy búcsúzott el tőlünk, hogy aztán vigyázzunk az életünkre. Nem csoda, hogy nagyon kíváncsian és kicsit szorongva indultunk tovább.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés