Dél-amerikai napló (4)

Jády Mónika 2008.8.26. 13:42

Szombaton délben érkeztünk meg Paraguay fővárosának repterére.

Január 20-a volt. Már a szállodához vezető úton felfigyeltünk arra, hogy fegyveres őrök vannak az utcákon. (Meg is fordult a fejünkben, hogy tényleg nem lehet egy biztonságos ország. Az Uruguayban élő Manfred intelme járt az eszünkben…). A németek vezette kis szálló előtt is őrt álltak. Amikor egyik útitársunk afelől érdeklődött a recepción, mennyire veszélyes a város, kicsit furcsán néztek rá, aztán mondták, hogy nyugodtan útra kelhetünk. Így hát taxiba szálltunk, és a városközpont felé vettük az irányt.

Az 1,4 millió lakosú Asunción Dél-Amerika legkisebb fővárosai közé tartozik. Buenos Aires és Montevideo után egy vidéki városnak tűnt. Az útikönyv szerint a központjában utcai árusok, cipőpucolók és kézműves termékeiket kínáló harci díszbe öltözött indiánok tolonganak a helyiek és a látogatók között – hétköznap. A hétvégeken viszont kihalt a város. És tényleg: szombat lévén alig volt ember az utcákon, árust is csak egyet láttunk. Sajnos, a várost nem állt módunkban alaposabban szemügyre venni, mert másnap reggel útra keltünk. Utunk legfárasztóbb részéhez értünk: naponta 5-6 órát ültünk a kisbuszban, hogy az ország több részére is eljussunk, és minden éjszakát más szálláshelyen töltöttünk. A hőség magas páratartalommal párosult. Este a szobánkba érve két lehetőség adódott: elviseljük a meleget, vagy bekapcsoljuk a modernnek nem nevezhető, hangosan búgó légkondit…

A 406 752 négyzetkilométer területű (kb. ilyen nagyságú Németország, Svájc és Luxemburg összterülete) Paraguay hat régióra osztható. A Gran Chaco nagyjából akkora, mint az egykori Nyugat-Németország. Ez a régió nagyon gyéren lakott, mivel arrafelé nincs édesvíz. Pedig a földje különösen termékeny lehetne – ha nem erősen sós víz (csaknem háromszor akkora a sótartalma, mint a tenger vizének) lenne a talaj alatt. Az ott lakók az esővízre vannak utalva, amelyet tartályokba fognak fel. A terület infrastruktúrája nagyon fejletlen, csupán egy aszfaltút vezet át rajta. Errefelé találhatók a német mennonita kolóniák, mint például Loma Plata, Neuland és Filadelfia. Mi ez utóbbi helyen szálltunk meg. A Hotel Florida – egy egyszerű szálláshelyről van szó – udvarán hatalmas fikuszfa állt, ágait fából faragott színes papagájok díszítették, valamint lámpák, alatta asztalok és székek. Itt költöttük el a vacsoránkat. (Elég gyenge volt a világítás, nem is láttam, hogy néz ki a hal, amit kértem, de finom volt.) De előtte még kiautóztunk a földúton egy közeli farmra (Filadelfiában sem borította aszfalt az utcákat).

Másnap, azaz hétfőn reggel megnéztük a Jakob Unger Múzeumot, amely az úgynevezett kolóniaházban kapott otthont (ez volt az első nyilvános épület, amelyet közösségi munkával építettek fel 1933-34 között). A földszinten ma olyan használati tárgyakat találunk, amelyeket Európából hoztak magukkal a telepesek, illetve olyanokat, amelyeket már új hazájukban állítottak elő. Az emeleten a természet-és néprajzi gyűjtemény kapott helyet, valamint 15. századi érmék, amelyeket valószínűleg az első spanyol felfedezők hoztak magukkal Chacóba, Peru irányából érkezvén. Fontos kiállítási anyagnak számítanak a kolonizáció előtti időkben élt indiánok földi maradványai, és az utolsó jégkorszakból származó glyptodonok (hatalmas méretű növényevő páncélos emlősök) és mastodonok (mamutszerű emlősök) csontjai. A kitömött állatok – köztük 210, Chaco területén honos madár ugyancsak. Ezek közül a legtöbbet a múzeum névadója, Jakob Unger biztosította be.

Aztán ellátogattunk egy tejüzembe, amelyet németek alapítottak és működtetnek. A bennünket kalauzoló fiatal férfi már Paraguayban született, de természetesen szépen beszélt németül. Az odavezető úton láttunk a buszból egy indián „tanyát”. Megdöbbentő volt: faágakból összeeszkábált, fekete fóliával borított „sátrak” sorakoztak egymás mellett… Az indiánok egyébként az összlakosság kb. 2,5 %-át teszik ki, és a döntő többségük Chaco területén él. És ha már a lakosságnál tartunk: Paraguayban kb. 6 millióan élnek, vagyis nem sokkal többen, mint Berlinben és Münchenben együttvéve. A hasonló területű Japánban csaknem negyvenszer többen élnek, mint Paraguayban! A lakosság kb. 94 %-a mesztic (indiánok és fehérek keveréke), 3,5 %-a fehér (leginkább német származású) és ázsiai. Az országnak két hivatalos nyelve van: a spanyol és a guaraní (ez a régi indián nyelv). Szinte minden lakos már gyermekkorában elsajátít két nyelvet, és általában mindenki jól beszéli a spanyolt.

Késő este visszatértünk Asunciónba (a főváros térsége is külön régiónak számít, itt él a lakosság 30 %-a), de másnap reggel ismét útra keltünk. Következő úti célunk az 1525-ben alapított Yaguarón volt, Paraguay első elnökének és egykori diktátorának, Dr. Franciának a szülőhelye. A legnevezetesebb látnivalót tekintettük meg, az ország legszebb templomának tartott Iglesia da Yaguarónt. Az egyedi barokk fatemplomot a guaraní indiánok emelték a 18. században a ferences rendi szerzetesek felügyelete alatt. Sofőrünk és állandó kalauzunk mesélte, hogy a háború ideje alatt a templom falai közt képezték ki a fiúkat, amikor már nem volt több felnőtt férfi, akit hadba küldhettek volna.

(Folytatjuk)