Dél-amerikai napló (3)

Jády Mónika 2008.7.20. 15:55

Következő úti célunk Montevideo volt. Uruguay fővárosa és egyetlen nagyvárosa a Rio de la Plata partján fekszik, szemközt az argentin fővárossal.

A kb. 3,3 millió lakosú Uruguay a legkisebb dél-amerikai országok közé tartozik. A huszadik század elején megvalósított politikai, gazdasági és szociális reformok óta Dél-Amerika Svájcaként emlegetik.

A mai Uruguay egykor a charrua indiánok lakhelye volt. A Rio de la Plata öblét Juan Díaz de Solís spanyol utazó 1515-ben fedezte fel. A partra szálló spanyolok Keleti Partnak nevezték el a területet, amelyet a portugálok is meg szerettek volna kaparintani. Montevideót 1726-ban alapították. A terület 1750-ben végérvényesen Spanyolországé lett, majd 1810-ben függetlenné nyilvánították.

Egy a vízparthoz közel eső szállodában laktunk. A sétányon már kora reggeltől futottak, gyalogoltak – fiatalok és idősek egyaránt. Az itteni reggelinél sem hiányzott a Buenos Airesben megismert dulche de leche (karamellkrém), valamint a friss gyümölcsök. Az almának más az íze, mint nálunk, akárcsak a narancsnak, vagy a banánnak. Ebédre és vacsorára itt is főképp húst esznek, de kedvelt az empanadas (barátfüléhez hasonló töltött tészta) is. Rengeteg parillada (grillétterem) van Uruguayban, ahol faszénen sült húst és hurkát lehet kapni.

A steak a Mercado del Puerto egyik éttermében ízlett a leginkább. Mi kint üldögéltünk, de az épületben is lehetett falatozni. Az egyik bárpultnál egy öreg bácsi ücsörgött és gitározott. Kint persze jobb volt a levegő, és ebéd közben még a karneválra készülő zenészek felvonulását is láthattuk. A felnőttek között egy fiúcska is dobolt. Az ebédhez nem ittunk bort, a vacsorához viszont igen. Érdemes volt! Finomak a helyi vörösborok. A reggelinél a filteres mate teát is kipróbáltam. Kíváncsi voltam, milyen is, hisz Uruguayban szinte mindenki azt issza (de nem a filtereset). Az emberek lopótökből készült poharakkal járkálnak az utcákon, kis termosszal a hónuk alatt. Az apróra vágott teafüvet többször is felöntik forró vízzel, és egy szűrős végű „szívókával” isszák. Ha kifogy a termoszból a forró víz, be lehet térni szinte bárhová, és megtölteni a termoszt. (A szállodában is volt erre a célra egy nagy termosz forró víz, és láttam is, hogy egy szakállas középkorú férfi igénybe is vette ezt a szolgáltatást.)

Az utcákat szemlélve azt gondolhattuk, hogy itt megállt az idő. Régi korokat idéző épületek, harminc-negyven-ötven-hatvan évvel ezelőtt gyártott autók, öszvér vontatta szemeteskocsik…
Az egyik kiskocsmában az első játékautomaták egyike állt a sarokban, a sötétbarna, masszív fából készült pulton olyan kasszagép, amilyet Európában már csak múzeumban látni. A hűtőszekrény és a pult mögötti polc ugyancsak ősrégi darab. Mintha egy film díszletei közé csöppentünk volna. A bácsi mérte az italt, a felesége tintaceruzával, papíron könyvelt a pult mögött. Lábán filcpapucs és gumiharisnya.

Nemcsak a fővárost láttuk, jártunk a Florida nevű városkában, a legcsillogóbb partszakaszon, a Punta del Estén, és megnéztünk egy estanciát (farmot) is. A kedélyes házigazda olasz bevándorlók leszármazottja, kis „múzeumában” őrzi még az ősök utazóládáit, koffereit, régi írógépét… De más érdekességet is találtunk: marhacsontból készített ülőalkalmatosságokat. (A csípőcsontot körbetekerték bőrszalagokkal, és már el is készült a „sámli”.) Egy öreg bácsi is dolgozott a farmon. A kedvünkért beöltözött a gauchók (marhapásztorok) hagyományos öltözékébe. Aztán felültünk a dzsipre, és tettünk egy kört a birtokon. Mikor kiszálltunk, egy gyönyörű helyre vezetett bennünket a tulajdonos – egy fák közé rejtett, sziklákkal körülvett kis tóhoz. (Később megmutatta a turisták számára fenntartott szobákat, és a lakásukat is. Hangulatos volt a berendezés. Ugyancsak az volt az érzésem, mintha évtizedeket visszamentünk volna az időben.) Ebédre faszénen sült húst kaptunk friss salátával. Délután visszaindultunk a fővárosba. Pálmafákkal tarkított pampákon át vezetett az utunk.

Amikor Montevideo sétálóutcáján betértem az egyik boltba, az eladó barátságosan érdeklődött, honnan származom, honnan jövünk, és mi lesz a következő állomásunk. Buenos Airesre bólogatott, hogy szép, Paraguay hallatán viszont elhúzta a száját, és közölte, hogy az nem jó hely. Német származású helyi idegenvezetőnk pedig úgy búcsúzott el tőlünk, hogy aztán vigyázzunk az életünkre. Nem csoda, hogy nagyon kíváncsian és kicsit szorongva indultunk tovább.

(Folytatjuk)