Dubrovniki útinapló(8)

Molnár Miriam  2005.10.18. 16:45

New York-i munkatársunk horvátországi útinaplójának befejező része.

Utolsó nap
Éjszaka ismét a heherészős társaság fürdött az ablakunk alatt, ezzel megúsztuk a hajnali hangoskodást.

Utolsó reggelünket szokás szerint kellemesen a teraszon kezdtük. Úgy éreztük, igaz ugyan, hogy csak este indul a gépünk, mégis túl sok lenne ma hajókirándulásra menni, ezért inkább maradunk.

Mártóztunk egyet a tengerben, majd elindultunk ebédelni. Egy új éttermet választottunk, ahol eddig még nem jártunk. A pincérnő kissé zavart volt -- elfelejtette kihozni az ásványvizet. Amikor figyelmeztettük, mást hozott ki, később pedig azon izgult, ki fogja kifizetni a kiszámlázott helytelen tételeket. Az étel sem volt jó, így inkább gyorsan eltávoztunk, a steak megmaradt felét egy papírszalvétába csomagoltunk és kicsempésztük a macskák részére.

Ezek után a postára indultunk. Legnagyobb meglepetésemre a piciny posta légkondicionált volt. Az előttünk álló párocska épp faxot küldött. A telefonfülkében egy németül beszélő idősebb úr kiabálva próbált kieszközölni egy szobafoglalást valami szállodában. Vettünk bélyeget: az USA-ba 5 kuna volt a képeslapra való.

Visszamentünk a sétányra, ahol a steak-maradékot kiosztottuk egy ismerős cicamama és három kiscicája között. Amikor visszaérkeztünk szálláshelyünkre, az ajtó előtt egy terhes vörös cica feküdt. Nem hittünk a szemünknek. Megetettük mindenféle ételmaradékkal, amit még a lakásban találtunk, meg is itattuk vízzel és ő bejött a lakásba, körülnézett, felugrott a heverőre, hagyta, hogy megsimogassuk és jókat pihent a társaságunkban. Később úgy döntött, kint mégis jobb neki, újra helyet foglalt az ajtó közelében és elaludt.

Összepakoltunk, lezuhanyoztunk, kiürítettük a hűtőt és mire teljesen elkészültünk, már szólt is a csengő: Ivo apja volt. Ivo üzeni, hogy mivel kocsival nem tud bejönni a ház elé, menjük ki a sétálóutca végére. Ivo apja segített levinni a csomagokat a sok lépcsőn és onnan könnyen gurítottuk őket tovább. Nem tudtuk pontosan, honnan indul a buszunk a reptérre, és Ivo sem tudta, ezért úgy döntött, kivisz minket egészen a reptérre. Ennek azért is örültünk, mert közben jókat mesélt.

Megtudtuk, hogy a háború alatt a szerbek nagy tengerjáró hajókról lőtték a házat, ahol mi laktunk. Ivo egész családja ott bújt meg napokig, mert ez a kőház ellenállt a nagy ágyúlövéseknek is. Három napig nem volt ivóvizük. A várost az ostrom után rettenetes állapotban találták. Ivo azt mondja, jó, hogy a szerb turisták nem merészkednek még Dubrovnikba, mert nem látják őket szívesen. Ami történt, sem megbocsátva, sem feldolgozva nincsen még – mondta Ivo. Valószínűleg nem lesz egyhamar háború, mert a jugoszláv államnak már nincs pénze.

A reptéren volt még időnk megenni egy meggyes rétest és nézelődni, ahogy gyors egymásutánban szállnak le a repülők. A miénk is megérkezett és a kapunál láttuk, hogy a várakozók ismerősek. Itt volt a kisfiú, ismét az apja nyakában. George Clooney hasonmása és a barátnője kicsit jobban csüngtek egymáson, mint idefelé. Mindenki szép barna volt, bennünket is beleértve.

A Ferihegyről egy rendkívül kedves taxis szállított a belvárosi szállodánkig. Kiderült, hogy ő már évek óta lakókocsival járja Horvátország minden zugát. Van, amikor két hónapig is ott tartózkodik baráti társaságával. Nincsenek véletlenek.

Éjfél is elmúlt, mire ágyba kerültünk -- egy új szép nappal a hátunk mögött.

Vége

Hozzászólások

@

Küldés