Kirándulás vagy kalandtúra?

Huszár Ágnes 2011.9.16. 4:52

Szeretek kirándulni, hisz kellemes helyeken tölthetek laza, pihenős napokat.

Számomra az az igazán pihentető, ha a kirándulás alatt nincsenek kötött programok, a pillanat dönti el, mikor, hova és hogyan megy az ember. Nem tudom, miért, mégis gyakran feszült idegállapotban érkezem a helyszínre, még akkor is, ha tudatosan próbálok örömmel, kényelmesen, izgalommentesen készülődni az utazásra.

A kirándulás helyszínén lenni a legjobb. Viszont oda eljutni gyakran feszültségekkel, idegeskedéssel teli órákba telik, és nem sikerül várakozón, vágyakozón, ábrándozva készülni a kikapcsolódásra. És ez még akkor is így történik, ha a kedvesem vagy testvérem szervezi meg az utazást, foglalja le a szállást, intézi az anyagiakat.

Amszterdam

Pár évvel ezelőtt húgommal és unokaöcsémmel egy amszterdami kirándulást terveztünk. A szervezésben alig vettem részt, és a munkahelyi hajtás miatt nem is tudtam a kirándulásra koncentrálni, készülődni. Folyton elhessegettem a gondolatot, hogy lassan csomagolni kellene, repülni fogok, és mit kellene megnézni a holland fővárosban. Vártam a kikapcsolódást, mégis feszült voltam. A teljes pánik pedig akkor lett úrrá rajtam, amikor éjjel megérkeztünk Amszterdam egyik nyüzsgő főterére – ez a tény csak másnap derült ki –, és a térkép alapján nem tudtam, nem értettem, hogyan jutunk el a szállásra. Kissé zizzent idegállapotomban inkább az unokaöcsém vette kézbe az irányítást – megjegyzem, rögtön rá és a húgomra kellett volna bízni magamat. Unokatestvérem gond nélkül elvezetett bennünket a szállásra, és emellett idegen fiatalok is megszólítottak bennünket, hogy tudnak-e segíteni, mert látják, hogy eltévedtünk.

Már ekkor észrevehettem volna, mennyire barátságosak és kedvesek az amszterdamiak… Végül is fantasztikusan éreztük magunkat a pár napos kirándulás alatt, pedig gyávák voltunk, és egy coffee shopba sem tértünk be. Az igazi felszabadult pörgést Amszterdam utcáin akkor éltük meg, amikor bérelt bringáinkon száguldoztunk a belvárosban, hiszen muszáj volt felvenni az ott lakók ritmusát, gyorsaságát. Nem hagytuk ki a Nemzeti Galériát, a Vincent van Gogh kiállítást, a Tropen Museumot (Antropológiai Múzeumot) és a Sex Museumot sem. Canal buson (a kanálisokon menetrendszerűen járó hajókon) utazgattunk a városban, megnéztük az egyik kisebb virágpiacot, egy fantasztikus Jason Mraz koncerten is részt vettünk, és kibicikliztünk egészen a kikötőig. Mindezt ellazulva, pihenősen tettük, még én is, hiszen az odaérkezés másnapján eldöntöttem, nem pánikolok, hanem élvezem a csellengést, ráhagyatkozom a sokkal jobban tájékozódó rokonaimra.

Prága

Idén többszáz éves történelmet végigélő épületek magasodtak fölénk, ahogy sétáltunk Prága utcáin és terein. A cseh főváros lenyűgözött, a maga nyugalmát árasztotta felénk még a legnyüzsgőbb órákban is, amikor az Óváros tömve volt turistákkal. Sokat gyalogoltunk, amerre az orrunk vitt, de volt néhány eltervezett programpont is. Kedvesem szervezte a barátainkból álló társaságot, akik folyamatosan segítettek neki – kerekes székes lévén – a közlekedésben.

Ezt a kirándulást próbáltam egészséges izgalommal várni, az indulás előtti napon sem dolgoztam már, és a csomagolás, utazás is rendben történt. Az első bökkenő a szállásra érkezéskor derült ki, ugyanis a kedvesem kerekes székkel nem fért be a liftajtón. Igaz, hogy felvállaltuk a kockázatot, mivel a hotel alkalmazottai nem válaszoltak az e-mailben feltett, a liftajtó szélességére vonatkozó kérdésünkre, mégis a kiválasztott hotelben készültünk megszállni. A segítség viszont biztosított volt kedvesem jó barátjának személyében, aki készségesen emelte őt át a liftbe berakott székre, majd felvitte gyalog a kerekes széket az emeletre, majd visszahelyezte mozgássérült páromat. Ez a barát minden váratlan helyzetre úgy reagált: „Megoldjuk!”

A megérkezésünk utáni reggelen ugyanezt a helyzetet kellett lefelé megoldani. Épp a „berakom a széket és átraklak rá” állapotban voltunk, és azon tanakodtunk, hogy a tolószék vajon befér-e a liftben ülő kedvesem mögé, amikor a negyedik emeleten megjelent egy liftszerelő. Fújtatva megállt mellettünk, és sürgetett, szálljunk már be a liftbe, aztán hadarva mondott még valamit. Elmagyaráztam neki pár szóval, hogy nekünk kicsit hosszabb ideig tart beszállni, és amúgy is fizető vendégek vagyunk, és még nekünk kell megoldani önerőből a lift használatát, mert a hotel – a szállás foglalásakor – nem válaszolt egy kérdésünkre.

Mikor leértünk, a kedvesem barátja – aki értette a cseh férfit – elmondta, hogy a liftszerelő hadarása arról szólt, hogy feleslegesen beszélgetünk a lift mellett, és ezzel feltartjuk a hotel működését. Ebben a pillanatban megjelent a pasas lent, és újra mondott valamit. Na, itt robbant az agyam egyet, és erőteljes hangon, szlovákul újra elmondtam neki, hogy a hotel nem válaszolt a kérdésünkre a liftajtóval kapcsolatban, nekünk kell megoldani a helyzetet, hosszabb ideig tart beszállni a liftbe, és amúgy is, mit képzel magáról, fizető vendégek vagyunk, és értse meg, hogy nem egyszerű ez a helyzet…

Nem szoktam méltatlankodni azon, hogy a mozgássérülteknek melyik helyzet nehéz vagy megoldhatatlan a közlekedés szempontjából, hiszen engem közvetve érintenek ezek a problémák. Arra szoktam gondolni, ha a kerekes székben élő barátomat nem zavarja az adott helyzet, én nem fogok dühöngeni, hiszen ő úgyis szól, ha az adott szituáció kellemetlen, vagy megoldást talált rá. Viszont a hotelben muszáj volt megoldani a közlekedést, és ebben a legtöbbet a kedvesem barátja segített. A hotel alkalmazottai ránk sem hederítettek, sőt rögtön az első napon egy tahó liftszerelőbe akadtunk bele. Meglepődtem magamon, hogy nem hagytam rá a barátomra a méltatlankodást, hogy kikívánkozott belőlem a „kikérem magamnak ezt a bánásmódot” szöveg. Igazából akkor nyugodtam meg, amikor a tolószékes barátom utólag elmesélte – mivel én már nem hallottam, mert elviharzottam a helyszínről –, hogy annyit mondott a liftszerelőnek lekezelő hangnemben: „Debil!”

Mindezek után, és az esős napok ellenére csodálattal néztük meg Prágában az Óvárosi teret, a Lőportornyot, a Károly-hidat, a várat, a templomokat, a tereket és az eredeti cseh kocsmákat. Jókat ettünk a vendéglőkben, nagyokat nevettünk, vásárolgattunk, fényképezkedtünk a legismertebb és kevésbé ismert helyeken, és elfáradtunk a sok gyaloglásban.

Mivel kocsmatúrának is beillett a kirándulásunk, sok vendéglőt megismertünk, és még több pincérrel találkoztunk. Ezekről a cseh fővárosban élő, turisták egész garmadájával találkozó pincérekről lerí, hogy unják a munkájukat. Találkoztunk olyan pincérrel, aki teljesen életunt volt, cigi lógott a szájából, és nagy mennyiségű sörrel a hasában lavírozott a vendégek között hat-hat teli korsót tartva a kezében. Volt olyan pincér, aki vidámsággal és humorral vegyítette közvetlenségét, és nagy hangon beszélgetett velünk. Olyan pincérrel is akadt dolgunk, aki majdnem kinevette a zöld teát (és nem sört) rendelő lányt, és aki tőlem így kérdezte meg rám rivallva, hogy elviheti-e a tányéromat: „No, co pak?!”

Prága lenyűgözően szép, csodálatos világváros, de zsúfolt. Az ételek finomak, de nehezek, a sör ízletes és felüdít. A pincérek nagy része nem nevezhető kedvesnek, a liftszerelőkről pedig ne is beszéljünk! Ennek ellenére még visszatérünk az Arany Városba!