Shanghai felé, félúton (1)

Robert H.Raven  2009.11.17. 8:58

Teljesült a vágyam és újra Ázsia felé tarthattam. Most nem Tokióba, mint ahogy az már lenni szokott, hanem Kína, Shanghai felé.

Kicsit aggódtam is emiatt, mert mindeddig a kontinensek közötti repülés legnagyobb élménye az volt, amikor Bécsben a Tokióba tartó járat Business Class várójába beülhettem egy órára, ami tele volt csendes, jól nevelt, kulturált, viselkedni tudó japánokkal. Felüdülés volt az az egy óra! Olyan különbség az európai létből hirtelen beülni a japánok közé, mint amikor az ember teljes hangerőn nézi egy darabig valamelyik Terminator filmet, majd hirtelen odaül a szépen berendezett trópusi akvárium elé nézelődni és csendes háttérzeneként Bachot hallgat.

Nos, ez most nem így volt. A kínaiak más típusok. Ők folyamatosan karattyolnak, kiabálnak, és mindenki igyekszik a másikat kommandírozni valamilyen, általa helyesnek vélt, viselkedésforma felé. Vagy sokan a nemzeti szenvedélynek, a „visszapattanó olvasásnak” hódolnak. Ez úgy működik, hogy veszünk egy újságot, amit szétnyitunk és elkezdjük olvasni, úgy, hogy közben lassan sétálunk. A sétálás közben folyamatosan nekimegy az ember valakinek, vagy valaminek, amiről rögtön vissza is pattan, és másik irányba kezd lődörögni. Van ilyen gyerekjáték is: a kisautó, ha megakad, rögtön irányt vált! Illetve, lehet még játszani a repülőtéri alkalmazottak idegileg történő kikészítésével is, ami abból áll, hogy mind az összes (értsd mind a húszezer kínai) utas külön-külön megkérdezi, hogy például mikor megy a gép.

Csak, hogy képet adjak róla:
– Mikor megy a gép? – Huszonegy-negyvenkor.
– Mikor megy a gép? – Huszonegy-negyvenkor.
– Mikor megy a gép? – Huszonegy-negyvenkor.
– Mikor megy a gép? – Huszonegy-negyvenkor!

Őrjítő, nem?

Továbbá nem értem, miért kell például pohárkészletet hozni Európából Kínába kézipoggyászként a dobozából kicsomagolva, egyenként! A kínaiak valami genetikusan öröklött érzékkel tudnak kézipoggyászt összeállítani. Újságpapírral, reklámszatyorral beborítva, összeragasztószalagozott, amorf tárgyak tömkelegét hozzák, és ha ránézünk egyre, akkor nem tudjuk, hogy rénszarvas trófea lehet-e benne, vagy Rubik-kocka...

Aztán a kedvencem: már régóta mondom, hogy ahogy vannak nemdohányzó részlegek is egyes épületekben vagy vonatokon, a repülőn létre lehetne hozni gyerekmentes osztályt is! A repülőn a gyerek megszűnik gyereknek lenni, és átalakul két óriási kapacitású tüdővé és egy torokká. Ha egy ilyen tüdőt kifogunk a közelünkben, úgy Isten irgalmazzon! Tudom, hogy a gyerek nem tehet róla, sőt senki sem tehet róla, de töltsön el mindenki 12 órát egy ülésbe préselve a 12 órán át folyamatosan kilencven decibellel ordító tüdő mellett, majd forduljon oda az utazás végén a tüdő anyukájához, és őszintén mosolyogva mondja azt: „Hmmm… Ez kellemes utazás volt!” Ha ezt valaki meg tudja tenni, akkor az az ember egy hős!

Most velem ez, Istennek, hála, nem történt meg! Én útitársként kifogtam egy svéd olajmérnök fiatalembert. Mindenképp beszélgetni akart, így váltottam is vele pár szót, és szimpatikusnak is tűnt, de aztán kiderült, hogy titokzoknit hord, így rögtön bizalmatlanná váltam. Ez őt nem zavarta, és elkezdett horkolni. Tizenkét órán keresztül! Ő volt a szerencsés, mert legalább tudott aludni. Én a repülőn semmit nem tudok csinálni. Sem alvás, sem olvasás, sem filmnézés, sem zenehallgatás nem köt le. Mégis, most úgy gondoltam, megiszom egy pohár bort, mert az alkohol engem elaltat. Az egész tervből egy nagy kínlódás lett, mert az ülés úgy van kialakítva, hogy ha teljesen fekvőpozícióba állítom, akkor is kb. 15%-ot lejt a láb felé, ami azzal jár, hogy abban a pillanatban, amikor elaludnék, elernyednek az izmaim és elkezdek becsúszni a lábtérbe, viszont eléggé dehonesztáló tud lenni, ha az utaskísérő oda nyújtja be a narancslevet.

Szóval, az utazás mindig egy rémálom. Bárki, aki azt merészeli mondani, hogy a bolygónk kicsi, annak kívánom, hogy utazzon el Kínába egy horkoló svéd, egy ordító tüdő, és a visszapattanva olvasó kínaiak között!

Féltem a Shanghai-i megérkezéstől, mert tudtam, hogy a biológiai órán reggel 9 órát fog mutatni, viszont a helyi idő már délután 4 óra lesz. De ezt még át is vészelem, mert gond nélkül tudok aludni bármikor, bárhol. Amire viszont nem számítottam, az az időjárás volt. Ömlött a szubtrópusi eső. Annyira nem volt meleg, mint nyáron, de azért megizzasztja az embert a páratartalom. A Pudong Nemzetközi repülőtér kritikán felüli, a megérkezéstől a csomag kézhezvételéig nem telt el 20 percnél több. Ebben benne van 600 méter séta a kaputól a beléptetésig, az útlevél és vízum vizsgálat, a csomagra való várakozás, a sofőr megtalálása. Ezt a mondatot a ferihegyi csomagkiadó teamnek ajánlom, mert ott még sosem sikerült 40 percnél kevesebbet várni a csomagra. Persze Ferihegyen négy szalag van, Pudong-on pedig csak háromszáz...!

Az út, autóval a szállodába félelmetes volt. Zuhogó esőben mentünk, és mindenki tolakodott, furakodott az autópályán. A kínai autópálya általában négysávos. A legkülső sáv a nehéz teherautóknak van. A második a könnyebb teherjárműveknek, a harmadik a buszoknak, és a negyedik a gyors személyautóknak. Ez a Shanghaiba bevezető pályán csak elméletileg működött. Megfigyeltem, hogy újabban a szokás, hogy ha elhaladunk valaki mellett, akkor arra rádudálunk, nehogy esetleg sávot váltson és ütközzünk, valamint a biztonság kedvéért még anyázunk is egyet, mert akár nekünk is jöhetett volna... Tehát, a megelőzendő autó hátsó lökhárítójától a vezető vállának vonaláig dudálunk és anyázunk, majd onnét mosolyogva integetünk neki, és az elnézését kérjük. Ugyanez működik a megelőzendő autó sofőrje esetében is. Ő, gondolom, azért anyáz, mert dudálnak rá, és naná, hogy látja, hogy jövünk.

Shanghaiból eddig nem sokat sikerült látnom, mert egyrészt itt is hamarább sötétedik, másrészt sikerült összeszednem egy jó kis megfázást, így leginkább a hotelben töltöttem az estéket.

A hétvégére, remélem, kikecmergek nyavalyából, és sikerül felkeresnem egy-két helyet és megnézni, hogy mi változott Shanghaiban az elmúlt egy év alatt.

(Folytatjuk)

Hozzászólások

@

Küldés