Vakáció az olasz csizma sarkában

Kottra Éva 2011.7.27. 5:09

Milyen csodás élmény nyáron, hajnalhasadtával útra kelni s dél felé indulni, az arany ruhájába öltözött felkelő Nap felé autózni!

Mintha csak tárt karokkal várna bennünket odalenn, a csizma legvégső sarkában, Pugliában, az álmában megizzadt nedves föld és az olajfák tengerének friss lehelete, a kora reggeli halvány napsugarakkal áttűzdelt, szívet-lelket melengető táj és a végtelen tenger.

Útvonal: Trani, Bari, Ostuni, majd a barokk Lecce, a hófehér Otranto, Gallipoli, a halászok városa, aztán még Alberobello a meseország és a világhírű Matera is. Afrikai forróság, kristálytiszta tenger, bársonyos, apró szemű homokpart, széltől vágott kősziklák és mindenütt nyakatekert, ősrégi olajfák, akár a nemzeti műemlékek, úgy várnak ránk.

Idelenn minden olyan egyszerű, de ugyanakkor olyan nagyszerű! Albano a világhírű énekes is a világnak éppen e részén született és Michele Placido, a nagyszerű színész, akinek erős, mélyen gyökerező karaktere éppen az itt gyümölcsöző olajfákkal rokonos. Micsoda energia, milyen hatalmas erő árad belőlük! A „taranta”, vagy a „pizzica” is, egyfajta fülbemászó, extázisba ejtő zenemű, akárcsak az idevalósi antik olajfák látványa, valóban befolyásolták az évszázadok során a „Salentin” félsziget népének jellemét. Akár barátra, akár ellenségre lel itt az ember, az mély érzésű, örökre szóló szenvedély lesz. Mint az összeszedett emlékek, azok sem tudják majd elhagyni egykönnyen az álmainkban visszatérő képsorokat. A szárazságtól felbőszült aranyos színű föld és a végtelenségbe hatoló, kéken ragyogó hullámzó horizont olyan érzésekkel lát el bennünket, mintha a világ utolsó csücskéből ámulnánk és bámulnánk a természet csodáit.
Alkoholban dús, édes, fehér, rosé vagy vörösborok, sűrű, gazdagon illatozó extra szűz olívaolajak, „vastag héjú rövid tészták”, kemencében sütött óriáskenyerek, pisztáciamázzal, pörkölt mandulával borított egyszerű sütemények, felkötözött, illatos labda-sajtok, átlátszó üvegbe zárt hatalmas olajbogyók és más finom csemegék olyan egyszerűen nagyszerűek, oly hitelesen hajdaniak, mintha csak egy időutazásban vennénk részt.

Trani falvába az égbeszökő román templom magas falai, a felhőket karcoló harangtorony és a tengerrel sodort vár miatt érdemes ellátogatni. Bariban a tengerparton várakozó színes csónakok hangulatán, a hosszú tengerre nyíló sétányon és a Mincuzzi palota cifra homlokzatán kívül múzeumok, várak, antik templomok és modern üzletsorok várják, hogy felfedezzük őket. Ostuni hófehér házikói közül csak a szentházak megszürkült falai tűnnek ki. A szűk utcák közti alagutak és az elkopott keskeny lépcsősorok közt itt végre friss levegő is áramlik.

Lecce városa az olasz barokk építészet legszebb fennmaradt példánya. A templomok homlokzatának minden szöge, minden csücske, mániákus rigolyával van kidolgozva, a csigaszerűen megművelt csipkeszerű oltárfalak, elképesztő módon kifaragott erkélyek és tornácok, az úgymond egyszerű épületek kimívelt ablaksorai, a mágnások barokk és arab stíluskeverékű villái és egy ősidőkből itt ragadt római kori amfiteátrum is – s mindezek még azt is bűvöletbe ejtik, aki eddig nem figyelt fel az építészet csodáira. Hogy Otrantóba jussunk, egy erdőn kell átutaznunk; de nem akármilyen erdőn. Jobbról is, balról is olajfák végtelensége sora az egy órás út minden percében. A turistahívogató csecsebecsék közt millióféle, kisebb-nagyobb, és még nagyobb olívabogyókat is árulnak. A választék olyan széles, hogy én egyet sem tudtam választani közülük. Mindegyikből egy keveset kérni lehetetlen lett volna. Bár most már sajnálom, hogy legalább néhányat nem kóstoltam meg; szerencsére, Albano nagyszerű bora, a díjnyertes Platone, kárpótolt a veszteségért. Az afrikai hőség itt még elviselhetetlenebb, ezért egy gyors lubickolás az átlátszó tengerben nem maradhat el, aztán majd itt is csodájára lehet járni a múzeumoknak, az antik templomoknak és a félig romos várnak. A bizánci templom kimaradt az útvonalból, de visszasétálni a nap szúrós sugarai alatt most képtelenségnek tűnik...

Gallipoli felé vesszük az utat, s közben Galatina, Galatone és Nardò kicsinyke centrumjainak barokk épületeire is szakítunk egy-egy röpke pillanatot. Festménybe illő képpel vár minket a tarantói öbölben magát tetszető Gallipoli. A napsugarak itt is különös fénnyel tükröződnek vissza az épületekről. Valószínűleg a tenger ragyogása is sokat segít ebben. Egy csoport idős ember éppen a saját halászhálóit szövi. A hosszú hálók kupacokban hevernek a kikötő körül, s az asszonyok friss vízzel kedveskednek a szabadság alatt is szorgoskodó férjeiknek. Kagylókat, hálódarabkákat még emlékbe is vehetünk itt. A múzeumban ne festményekre és szobrokra számítsunk; itt egy régi, föld alá épített olajsajtolót csodálhatunk meg. Az óriási kőből faragott kerék, mellyel az olívabogyókat préselik, s ebből friss, illatos olajat nyernek, azt a malomkő-darabot idézte fel bennem, melyen Toldi Miklós foglalt helyet, s testvére, György bosszantó népe közé röpítette: „...Repül a nehéz kő: ki tudja hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?... Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla, egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála: mint olajütőben szétmállott a teste, és az összetört hús vérolajt ereszte...”

Alberobello mesés gúla alakú házait hófehérre mázolt kőből építik, s valóban mesébe illőek. Minden egyes lakosztály, szálloda, étterem, a városháza, a templom és a múzeum a kör alakú házikók formájára épültek. A háztetők apró szürke kövekből állnak össze, és piramis-szerűen nyúlnak a kék égbe. A városszéli lakosztályok és panziók is követik ezt az egyedi stílust. Az egyik ház előtt, egy nagy vászonterítőn, héjába zárt mandulák várják a fekete szoknyás vénasszonyokat, hogy megviselt kezeikkel gondosan kiválogassák őket. Az itteni pörköltmandulával a világ legfinomabb édességeit gazdagítják. Szívesen elvinnék belőle egyet emléknek, de senki sincs jelen, akitől kérni lehetne. Elcsenni, akár egyet is badarság lenne, itt jobb nem kísérletezni ezzel. Ha nem kellene Materába sietni, még szívesen időznék a meseországban...

Habár Materában is ezer évvel ezelőtti a miliő. Egyetlen lélek sincs az utcán, csak egy munkálkodó kézműves dolgozza az agyagkancsókat egy hűs zugban. A végre meglelt vendéglő ajtaját is lakatra zárva találjuk, s iszonyatos szomjunk eloltására még a tűzoltók sem sietnek... Így újra Arany János csodálatos szavai jutnak eszembe: „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben... Öszvér kútágas, hórihorgas gémmel, mélyen néz a kútba s benne vizet kémel. Óriás szunyognak képzelné valaki, mely az öreg földnek vérit most szíja ki... Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, meddig a szem ellát puszta földön, égen...”
De hát, hol vannak az emberek? Vajon a meleg elől bújtak el, vagy a Messiástól félnek? Krisztus zűrzavaros életét, a „Passiót”, sehol máshol nem tudták volna élethűbben leforgatni az amerikai producerek, mint éppen ezen a helyen...

Romvárat és falusi múzeumokat itt is találunk kedvünkre. Az ókori görög vázák szépségét még a párizsi Louvre is megirigyelné, viszont, a nümbergi dáma hosszú, késsorokkal teli „szúrós palástja”, melyet ma a tortúra-múzeumban őriznek, még ma is rettegést kelt az emberben. A sziklába faragott házak egyikében, a turisták kedvéért, felelevenítették az egykori életmódot. Előszoba, konyha, éléskamra, hálószoba, vendégfogadó és istálló – mind egy fedél alatt, egy helyiségben van elosztva. A gyerekeknek csak a komód kihúzott fiókjaiban jutott hely, hogy éjszakai álmukat szelíden alhassák.
A gyér reggelit is csak egy alacsony szikladarabon, a térdükön tartott fatálból fogyaszthatták el. A lócán csak a ház ura kényelmeskedhetett. Az imaházakat is a sziklákba vésték – titokban. Rejtett helyek voltak azok, akkoriban a keresztényeknek nem volt szabad gyülekezve imádkozniuk, de vallásuktól még a legkegyetlenebb tortúrákkal sem tudták őket elijeszteni. Az antik, elnyűtt freskórészletekkel díszített, földbe és sziklába szabott imaházakban nem nehéz elképzelni az idők során odaveszett rettegő félelmeket, a szegénységet, a bűzt, de az összetartó hatalmas erőket és a jövőbeli bizalmat sem.

Arrivederci, szépséges Puglia!

Eva Kottrova