Ecce homo

Oriskó Norbert  2007.3.11. 17:21

Brúnó tudta, élete legnagyobb szerelmének hitt kapcsolatának vége.

A képzeletében felépült Angelika nevű templom romjaiban hevert. Egy mécses pislákolása mellett emlékezett. A lángnyelvek az életet próbálták imitálni, de minek?!

Autóba ült, de tudta, most nem mehet haza. Az végzetes lehet. Rágyújtott a volán mögött, a visszapillantó tükörben meglátta arcmását. A tekintet megdöbbentette: „Istenem, adj erőt, hogy olyan legyek, mint rég!”

A kesztyűtartóból elővett egy kazettát. Mindig érezte azoknak a szavaknak a súlyát, de valahogy eddig sehogy sem állt össze a kép. „…Bujdosó menekül, recsegnek az ágak, táguló szemében ott szűkül az állat…” De hová meneküljön? És mit használ? Bármi elől elbújhat az ember, de önmaga elől...

Roland biztosan szívesen fogadná. Mint akkor, öt évvel ezelőtt. Kinyitná a bárszekrényt, elővenné a márkás italait, talán egy kis füvet is adna hozzá. Biztos, hogy könnyű éjszaka lenne, de az ébredés... Így volt akkor is.

„Ha elhagy, akit legjobban szerettél, ne hidd azt, hogy nincsen senki más” – szólt az autómagnó hangfalaiból. Igen, más út kell! Fordult a kormánykerék, száguldás a falvak között. Igen, talán! Leállította a motort a parkolóban. A házak ablakai már mind sötétek voltak. Ránézett az órájára, éjjel fél három! Lehet? De hisz volt már ez fordítva is, mikor ő keresett ilyenkor, különben is, mit számít ez? Igen, lehet!

Leállította a motort, és kilépett az autóból. A járdán előtte egy mozdulatlan test feküdt. Beteg, részeg, esetleg már nem is él? Hát aztán! Egykedvűen megkerülte, hátra sem nézett. Szája szélén ironikus vigyor: „Íme, ez lettem én”.

Csengetés, majd hosszú szünet. Ismét megnyomta a csengőt. Nesz hallatszott, nyílt az ajtó. Eltelt néhány másodperc, semmi hang, csak a szemek kommunikáltak.
– Gyere be! – hallotta Enikő hangját.
Ismerős falak, de hány év is telt el azóta, hogy utoljára járt köztük?
– Gyújts rá, míg felforr a kávévíz, megvetem az ágyat. Van kaja is. Adhatok még valamit?
Újra találkoztak a tekintetek. A nő, a régvolt kedves szemében nem látott sem vágyat, sem kéjt, csak fáradtságot. De az összeszűkült pupillák mögött nem lehetett nem észrevenni az Embert.
– Már megkaptam, amiért jöttem. Esetleg, ha megvan még a fogkefém...

3.tanulság: „Ha már szakítunk, ne égessük fel magunk mögött a hidakat! A tévút felismerése után sokat jelenthet, ha van visszaút.”

Hozzászólások

@

Küldés