Csak a csönd zenél

Wolner Annamária 2011.3.5. 6:58

Ezúttal munkatársunk verseiből válogattunk egy csokorra valót.

Valami múlik a téllel

Üres lakás
Fehér falak
Könyvek a polcokon
Csipkefüggöny a kopott ablakon.

Nyitott tenyerednek
bőrödbe mélyülő vonalai
fáradtak nagyon.
Szemed körül a tegnap ráncait
könnyeiddel mosdatod.

s én
azokat a homályos szemeket
szeretem nagyon.

Múlik valami, múlik a téllel
- suttogom

Hűvös szoba
hideg kávé
Kockás terítő az asztalon.
Az almában árva a harapásnyom.

Kezedben lehajtott fejjel
másnapos kenyeret hozol.
Szemed írisze szomorú nagyon.
Le van simogatva az arcodról
a tegnapi mosoly.

Ezerszer több nekem
a hajamba suttogott pár szó
és a
tegnapi integetés a vonatablakból.

Múlik valami, múlik a téllel
- suttogom.

Összefogódzkodva

Az ablakon túl a téli napsugár.
Hangulatokat fest az ég
kifeszített vásznára a hajnal.

Megbújunk benne mindketten.
Mint riadt gyermek,
apja régi pulóverében,
az ablak előtt térdelve egy
elmúlt vasárnap délelőtt.

Változunk.
Olykor távolodunk.
Aztán megrettenünk, s
megint összefogódzkodunk.

Elfojtott félelmeink
beleégnek az arcunkba
áttörve a fahéjas tea páráját.

Elfelejtjük, hogy az
úton néha sár van, s
csak az esőtől fázós a délután.

Összefogódzkodunk lassan.
Mint riadt gyermek az
ablak előtt térdelve egy
esős vasárnap délelőtt.

A búcsúzó

Nem kérek többé az útjaidból,
amiket nem nekem szántál.
S nem megyek melletted a sosemvolt
közös életünk több centiméterén.
Csak elhordom magamban a fájdalmat szótlan,
az évek göröngyén.

Egyedül élek vele, s lehet
soká kopik majd ki belőlem ez a
veled volt rebbenésnyi idő.
Majd magam köré feszítem a
lelkem erőit, ha nagyon fáj.

Az utolsó búcsúzón
a semmi karjába kapaszkodón

megköszönöm, hogy mégis voltál.

Csak a csönd zenél

Sercegnek az üresbe járó percek
a rég lejárt bakelitlemez
eltört tűhegye alatt.
Valamit keresnek belőlünk,
ami még ott maradt, a
porlepte kottafüzetbe írva,
a régi lemezjátszó alatt.
És a horgolt csipketerítő láncszemei közt
emlékeink sóhajtanak.
Égi hárfák húrjait
pengetik az angyalok.
Át kéne törni magunkat valahogy a
hallgatás falán.
Psszt...
Hallgatózom!
De csak a csönd zenél tovább.
És te játszol fülembe valami eddig
ismeretlen melódiát.
A bakelitlemez forog tovább.
S én nem értem a hangokat.
Te játszol tovább nekem valamit
szemeimből zivatarok hullanak.
S én nem bírom hallgatni a csönd húrjait tovább.

Wolner Annamária Ipolyságon született, 1976. április 11-én. Az esztergomi PPKE-VJK kommunikáció-művelődésszervező szakán végzett, majd egy év ráadás következett a budapesti Sanoma Médiaakadémián, ahol magazin újságírást tanult.
Vallomása szerint kislánykorában jegyezte el magát az írással. A versek, novellák az óta is kísérik útján. Később az élet adta kezébe a tollat: így lett újságíró. Azóta úton van valami felé, valamit kutatva, keresve. Szereti az embereket, a történeteket, a kérdéseket – amikért felelősséget vállal, a válaszokat, amiket figyelmesen hallgat. Megtalálni a témát, megragadni az embert, bemutatni az eseményeket, láttatni, amit látni kell, ott lenni, ahol a kicsi és az ettől nagyobb dolgok zajlanak – ezért választotta ezt a pályát, ami hol hegy, máskor meg lejtmenet.
Egy barátja nemrég ezt mondta róla: „Képes vagy apró csontokra szedni egy elefántot, amíg nem kapsz választ egy-egy problémára, témára, kérdésre, ami nyomja, vagy egyszerűen csak érdekli a lelkedet.”