(Meg)szakítás

Zázvorská Stanka 2007.10.23. 18:38

Mintha nem is a 21. században élnék, az emberiség legnagyobb előrelépésének és vívmányainak évszázadában.

Elmesélem Önöknek a történetemet. A jövendőbelimet először akkor láttam, amikor 15 éves voltam, és nem tudtam, miért ver olyan hevesen a szívem. Amikor már felnőttünk, elvirágzott a szerelem, és meghozta a maga gyümölcsét. Mindketten akartuk, amit mindenki ajánlott nekünk: a házasságot és annak előnyeit. Tizenkét év együttélés után két lányunk volt, és sok gyönyörű pillanatunk és élményünk, de nem kívánt helyzetek is. Sok-sok nézeteltérés után mélyülni kezdett közöttünk a szakadék, de a két rokonlélek kapcsolatának jó alapja megmaradt. Legalábbis én így gondoltam.

A nőgyógyász tanácsát követve már negyedik éve nem szedtem fogamzásgátlót. Szexuális életünk továbbra is jó volt, és egy szép nyár után terhes maradtam. Amikor a nőgyógyász megerősítette a terhességet, meg voltam lepődve. A korábbi diagnózis ugyanis terméketlenséget okozhatott, de még így is „vigyáztunk”, mert gyermekről nem volt szó. Hát akkor hogyan történhetett? A biztonság kedvéért rákérdeztem az összes lehetőségre: kihordani a gyermeket vagy nem, és a terhesség-megszakításra is. Na, de ha fiú lenne...? Titokban rózsaszínben kezdtem látni az egész kis családunk jövőjét. A fiúgyermek sokat jelent a férfinak… Ez már nem a mesevárás volt, hisz tudtam, mit jelent felnevelni a gyereket, gondoskodni róla, mindig kéznél lenni, irányítani és bebiztosítani mindent, amire szüksége van.

Közöltem a férjemmel. Nem vártam sem ovációt, sem határtalan örömöt, hanem megfontolt elmélkedést egy nem tervezett szituációról, amilyenhez hasonlót már rengetegszer átéltünk. Hisz titokban mindketten álmodoztunk egy kisfiúról. Nem számít, hogy megint nem jutunk el a tengerhez, és a lakásátépítés is várhat. Naivan azt gondoltam, idővel megjön az öröm, és a kisbaba újra közelebb hoz bennünket egymáshoz…

Olyan sokk ért, amilyet a legrosszabb álmomban sem tudtam volna elképzelni! Szóáradat. Arról, hogy én milyen számító vagyok, milyen jól kigondoltam, hogyan köthetném őt magamhoz. Főleg most, hogy végre jobban élhetnénk, élvezhetnénk az életet… (Istenem, miről beszél ez az ember?! Hiszen én nem is tudom, miről hogyan gondolkodik? Neki egészen más elképzelései vannak az életéről, mint nekem.) Nem vettem észre, hogy mint család korlátozzuk őt, és a terhére vagyunk? Fel kell áldoznia az idejét, a kényelmét, a szabadságát és minden képességét, hogy gondoskodjon rólunk, hogy anyagilag bebiztosítson minket, mert férfiként ezt meg kell tennie. Mikor fogok keresni a családra én is… És: vetesd el! Mert be kell ismerned, hogy ez a legalkalmatlanabb időpontban jött… !!!

…Nyolc éve elvált, független, dolgozó és egészen elégedett nő vagyok. Nem, nem úgy van, ahogy lennie kellett volna. Jobb annál. Most már én biztosítok be mindent a család számára, és pénzt keresek. Egyszerre vagyok anya és apa, de ki lehet bírni. Nem így képzeltem az életemet, de nem ismerek jobb megoldást a tiszteletlenségtől, a lekicsinyléstől, a lekezelő bánásmódtól, illetve a felsőbbrendűségtől és az önteltségtől való megszabadulásra. Nem tudok receptet arra, hogyan lehet megtanítani az embereket arra, hogy ne csak beszéljenek az emberi élet igazi értékeiről. Hogy ne csupán a szókészletükben használják, és mások értékelésénél. Hanem ÉLJENEK is az elismert erkölcsi értékrend szerint, és vállalják értük a felelősséget, és higgyenek abban, hogy tényleg ez vezet a boldogsághoz. Az életben, sok tekintetben – a munkában, a barátságokban – átélhetjük az örömet, összetartozást, szeretetet, de a partnerkapcsolat szempontjából mégis hiányzik az a naiv öröm és lelki elégedettség, amit senki és semmi nem pótolhat, csak a partner rokonlelke.

Művileg megszakítattam a terhességemet. A férjem bevitt a klinikára, és a váróban azt mondta, döntsek, ahogy akarok, ő kész felnevelni ezt a gyereket is! De én már nem láttam rózsaszínben a dolgokat, és csak a valóság maradt, a jövő reális kiértékelése a múltban történtek alapján. És nemcsak az én jövőmé és a két lányomé, hanem a meg nem született és nem kívánt gyermeké is. Kimondott és kimondatlan szavak, amelyek ugyan sebet ejtettek a szívemen, de ablakot is nyitottak, amelyen át kilátás nyílt a jövőre.

…Elképzeltem, hogy anyagilag mennyire függnék tőle. Teljes állásban nem dolgozhatom, ha anya és gondozónő akarok lenni a helyemen. Hogyan támogatnak ebben a munkaadók, és hogyan igazítják hozzám a munkaidőt, ha a gyerek beteg…? És még elképzelni is nehéz, hogy így élvezni lehetne egy örökmozgó kisgyermek örömét.

Nem beszélve a társadalom, vagyis az állam támogatásáról. Milyen előnyben részesül a hátrányos helyzetben lévő szülő (legtöbbször anya), aki egyedül vállalja a nem kívánt gyermeket? Ki köteles támogatni engem, ha nem fogom bírni – hisz én szültem a nem kívánt gyermeket? Ki kérdezi meg aztán, hogy milyen nevelőnő, gondozónő vagyok, és mennyi szeretetet tudok adni a nem kívánt gyermeknek is? De kitől kérjünk segítséget? Joga van az anyaszabadságon lévő anyának a pihenést, kikapcsolódást szolgáló szabadságra? És mi van, ha náthalázam lesz? Ki jön megfőzni a vacsorát, tanulni a gyerekekkel, kitakarítani? És én betegen éhesen fogok feküdni -- vagy betegen is megfőzök, és gondoskodom a gyerekről is…

És mikor szánhatok időt saját magamra, hm?

Fordította: Jády Mónika