Tíz idézet Kaffka Margittól

Póda Erzsébet 2016.6.1. 0:06

A magyar irodalom egyik legjelentősebb írónőjét, Kaffka Margitot Ady Endre (méltán) nevezte a „nagyon-nagy író-asszonynak”.

Kaffka Margit apja Kaffka Gyula ügyvéd, édesanyja Uray Margit, Szatmár-megye legősibb nemzetségének leszármazottja, ereiben Árpád-kori ősök vére csörgedezett. Ebből a házasságból két gyermek született: Margit és Ibolya. Az apa halála után felbomlott a család.

Az iskolák elvégzése után Miskolcon tanítónőként dolgozott, ő azonban a budapesti, nyílt légkörre, tartalmas életre vágyott. A vidéket unalmasnak, vaskezűnek tartotta. 1902-ben polgári tanítói oklevelet szerzett. Ebben az időben jelent meg első verse is. Majd négy év tanítás után Budapestre költözött.

1904-ben feleségül ment Fröhlich Brúnó erdészmérnökhöz, közben sorra jelennek meg alkotásai, prózai írások, novellák, versek. 1906-ban született László fia, akit verseiben Lócinak, Péterkének, Petikének nevez. 1910-ben elvált férjétől, kisfiával külön lakásba költözött. A családfenntartás nehéz volt számára, anya, háziasszony, tanítónő és író volt egyszerre. Mindig az újat kereste, magánéletében, művészetében egyaránt.

Végül megtalálta a várva várt igaz szerelmet is, Bauer Ervin orvosbiológust, akivel 1914-ben összeházasodtak.

Kaffka Margit 1918-ban halt meg, a spanyolnátha-járvány áldozataként, éppúgy, mint tizenkét éves fia is, együtt temették el őket. Sírjuk a farkasréti temetőben található.

Kaffka Margitot elsősorban az asszonyi sors, a nő elnyomottsága foglalkoztatta, és az általános társadalmi kérdések. „A nő alakja körül eloszlat minden ködös homlyt, amelyet éppen azért vont köréje a világ, hogy annak megaláztatását leplezze, sőt igazolja. A századeleji kiszolgáltatott asszony céltalan, szomorú sorsának megváltoztatására az új idők asszonyideálját tartja képesnek.”

Művei: Versek, Levelek a zárdából (naplóregény), Az élet útján (verseskötet), Képzelet-királyfiak (meseregény), Színek és évek, Mária évei, Hangyaboly és még sok más.

„Mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este, és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba suttogott, mesélt és dalolt nekem. (...) Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi, nincs rajtam kívül más élete, vagy vágya, vagy joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét.

Én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak.

Az ember könnyen lesz önző, ha nagyon szeretik.

Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.

Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényesedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most - mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk.

Valamivel ki kell tölteni az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnének az útszélen, és talán ez volna a természetes - minden egyéb csak magahitető fontoskodás.

A házasságban egy kis ravaszság a főtudomány. Elsiklani a dolgokon, kicsit nyájaskodni, aztán tehetsz, amit akarsz. Nem az a fő, hogy felül maradjunk a szóvitákban, hanem hogy belsőleg szabadok maradjunk, és simán éljünk.

A férfiaknak meg kell adni a küzdés és a nagy áron elérés illúzióját.

Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívülálló második személyről volna szó.

A csupa szavakból táplálkozó szerelem csődbe jut időnként, egyre önmagán kérődzik, és kínlódva keresi a megfrissülést.”