Kincsvadászat író módra

Francis W. Scott  2007.12.9. 14:57

Ezennel irodalmi időutazásra hívom kedves olvasóinkat!

Rájöttem, hogy van egy közös pont Frank Wilson karaktere és köztem, a megalkotója közt. Nem, most nem arra gondolok, hogy mindketten szeretünk enni, és nem is arra, hogy az ő nevét simán le lehet vezetni a Francis W. Scott-ból... Igaz, kissé másképpen, de mindkettőnk leküzdhetetlen vágyat érez a kincskeresés iránt! Míg Frank Wilson elsüllyedt hajók, piramisok, és egyéb történelmi emlékek titkos kincseiért rajong, addig jómagam a könyvektől kerülök mámoros állapotba. Ahogy végigsimítok a borítón, belelapozok a megsárgult lapokba, megérzem az illatukat, valósággal transzba esek...

Nemrég egy kedves barátom segítségével igazi unikumoknak számító kiadványokra tehettem rá a kezem, s az alábbiakban erről a néhány, számomra felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró kötetről lesz szó. Ezennel tehát irodalmi időutazásra hívom kedves olvasóimat!

Nemere István:
Zuhanás a Napba (1986)
Az utolsó bolygó (1986)
Ma már nehezen lehetne behatárolni Nemere István munkásságát, hiszen egyszerűen mindent leír, ami csak az eszébe jut. A nyolcvanas években azonban az olvasók többsége úgy tekintett rá, mint sci-fi szerzőre, akit akkori tudományos-fantasztikus könyvei alapján nem is nagyon lehetne a ponyvaszerzők közé sorolni. Persze nehéz kibújnia ez alól, hiszen mind a tempója, mind a könyvei anyagának minősége pontosan megegyezik azzal, amit a harmincas években kialakult ponyva jelentett.
Ugyanakkor a ponyvának besorolt sci-fik közül ő kiemelkedett abban, hogy nála nem a lézerstukkerekről, a robotokról meg az űrhajókról szólt a történet, hanem úgymond a társadalmi értékekről, a szereplők sorsáról. Az általam büszkén birtokolt két könyv a szerző közismert családi sci-fi sorozatának első két darabja, mindkettő 1986-ból, a Népszava Lap- és Könyvkiadó gondozásában. Tulajdonképpen ifjúsági regények, mindkettő kevesebb mint 200 oldal, de nosztalgikus kikapcsolódás gyanánt bármely korosztály képviselője a kezébe veheti őket. Közben meg lehet rajta filozofálni, hogy ez ponyva is, meg nem is...

Pierre Boulle:
A majmok bolygója (1963/1971)
Évek óta kerestem ezt a könyvet, és a legváratlanabb helyről sikerült beszereznem. Ezért duplán, ha nem triplán mondok köszönetet; valósággal remegő kézzel lapoztam bele. Érdekesmód épp csak füzet méretű kiadványról van szó, érzékeny, vékony lapokra nyomtatva (száznegyvenvalahány oldal), a borítója pedig tipikus magyar sci-fi borító a hetvenes évekből (a magyar kiadás a Galaktika Fantasztikus Könyvek 1971-es munkája). A könyv alapján készült játékfilmet bizonyára mindenki ismeri, ám bármennyire is tetszett a moziváltozat (nálam örökzöld), a könyv sokkal nagyobbat üt annál. Nemerénél még maradtam a fele-fele megoldásnál, és nem tudtam megválaszolni, vajon ponyvának tekintsem-e vagy sem, Pierre Boulle könyvénél viszont egyértelmű a válasz: NEM. Már a fülszöveg is szatirikus, gyakran kesernyés stílust ígér, gúnyos fintort és mindennel együtt egy kitűnő regényt. A sci-fi itt igazából csak a tökéletes alapszituáció kelléke, hogy a szerző korlátok nélkül, hallatlan leleményességgel adhassa elő nem akármilyen társadalomkritikáját. A cím pedig zseniális választás, merthogy A majmok bolygója egyszerre két jelentéssel is bír, és csak tetézi azt a citromízt, amit Boulle az emberiséggel szemben érez és kifejez...

Arthur C. Clarke:
2061. Harmadik űrodisszeia (1987/1990)
Ismét egy klasszikus sci-fi, talán még A majmok bolygójánál is klasszikusabbnak mondható (a szerzőjét tekintve teljes bizonyossággal). Clarke könyveinek szépirodalmi nyelvezete és gondolatisága a tudományos-fantasztikus irodalom csúcsára juttatták szerzőjüket, közös trónra az olyan mesterekkel, mint Lem, Asimov vagy Philip K. Dick. Az űrodisszeia-sorozat afféle cyber-költeménynek is tekinthető, és Clarke szerint nem is lehet úgy felfogni, mint egy átlagos regénytrilógiát. A könyv utószavában ő maga is elmondja, hogy a három könyv valójában három alternatíva, külön-külön válasz arra, hogy mi lett volna, ha a történet más mederbe terelődik. Ugyanakkor van egy folytonos szál is benne, amely összeköti a könyveket. A legszokatlanabb sci-fi, amivel valaha találkoztam. A magyar kiadás a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat tagjaként látott napvilágot 1990-ben, a borító meg külön szemet gyönyörködtető látvány (nem véletlen, hogy Szikszai Gábor munkáját dicséri).

Szabó László:
13 nyomozó 33 esete (1989)
Az örök, már-már dilemmatikus kérdés: van-e magyar krimi? Dr. Szabó László könyve sajnos nem ad erre semmiféle választ. Az ő esetében ugyanis egy nonfikciós novelláskötetről beszélünk. A szerző tizenhárom magyar rendőrnyomozót kért meg, meséljék el neki legérdekesebb ügyeiket, s ő ezeket mind novella-formába öntötte, majd egy harminchárom szemből álló füzérré állította össze. Vaskos kiadvány, a jól ismert régi magyar krimiborítóval, azaz a csúnyaság határait súroló, idegesítően rossz kollázzsal, a hátulja és a gerince meg élénk rózsaszín, hogy még véletlenül se passzoljon semmi. A történetek egyébként szórakoztatóak, az ötlet is jó, néha egész Ötvös Csöpi ízt éreztem, amit pedig nagyon szeretek. Mégis van valami furcsa adaléka ennek a könyvnek, ami miatt mindig kissé idegen marad számomra. Na és hogy van-e magyar krimi? Perszehogy van, csak máshol kell keresni...

Hozzászólások

@

Küldés