A biztonság a legfontosabb


Orbán Erika  2009.3.10. 19:07

Mondja a velem szemben álló törékeny, fiatal lány, aki mindössze huszonhárom éves, és Végh Leonórának hívják.

Ha nem tudnám, nem hinném el, hogy kőkemény katona, aki már Afganisztánt is megjárta. Ő Végh Leonóra, vagy ahogyan barátai hívják: Nóra. Az őrmester rég hozzászokott a rácsodálkozó emberekhez. Csak mosolyog, amikor azt kérdezem, miért pont a katonai pályát választotta.

– Nagyon fiatal, mindössze tíz éves voltam – mondja –, amikor eldöntöttem, hogy katona leszek. Igazából nem maradt meg bennem konkrét pillanat vagy élmény, de már gyerekként is kalandvágyó, akaratos, sportszerető voltam, ez befolyásolta a döntésemet. Jelentkeztem az Egri Lenkey János Honvéd Gimnáziumba. De akkor, erről a „katonás” világról semmit nem tudtam, ennek ellenére nem bántam meg egy percét se az elmúlt tíz évnek.

– Lövész vagy. Nem borzaszt a gondolat, hogy esetleg úgy hozza a sors, hogy embert kell ölnöd, még ha az ellenség is?

– Természetesen nem szívesen oltanám ki senki életét. De a biztonság a legfontosabb! Egy jogos fegyverhasználaton a saját és a társaim élete múlhat. Ezt soha nem szabad elfelejteni! Férfiak között dolgozom és meg kell állnom közöttük a helyem. Ez néha nehéz, főleg fizikailag, hiszen úgymond „nem vagyok velük egy súlycsoportban”. De ezt én választottam és próbálom a maximumot nyújtani.

– Éreztél-e valaha megkülönböztetést, azért mert nő vagy?

– Nem. Nem is fogok, ameddig látják a társaim, hogy nem várok el kitüntetett figyelmet, vagy előnyös megkülönböztetést, csak, mert nő vagyok. A szemükben katona vagyok.

– Afganisztán. Nem volt benned félelem, amikor odaértél? Mégiscsak egy háborús övezetről van szó.

– Természetesen tudtam, hogy egy nagyon veszélyes országba érkeztünk. De előtte itthon több hónapos felkészítésen kellett részt vennünk. Mindenféle szituációra felkészítettek minket, tudtuk mit vállalunk.

– Milyen volt egy átlagos afganisztáni nap?

– Napi feladatom a járőrözés volt, VIP személykísérés, konvojkísérés illetve a tábor őrzés-védelme. Persze ezek csak a leggyakrabban előforduló, fő feladataimat jelentik. A pihenést, kikapcsolódást számomra a sport jelentette. Volt kint egy profin felszerelt konditermünk ahová szinte minden nap lementem. Ez mellett volt internet szoba vagy könyvtár. Gyakran összeültünk a többiekkel egy jó kis beszélgetésre, remek társaság volt kint.

– Volt valamiféle kapcsolatod az ország lakóival? Főleg az érdekelne, hogy nőként milyennek láttad az ő életüket, kultúrájukat.

– Ott teljesen más életet élnek a nők, ami nekünk, európai szemmel nagyon furcsa és azt gondoljuk, hogy nem tudnánk így élni. De ez az ő kultúrájuk, amit tiszteletben kell tartani, így élnek már több ezer éve, nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni.

– Mi hiányzott kint a legjobban, vagy mi volt az, amit a legnehezebben viseltél el?

– Néha elviselhetetlen volt a nagy meleg, előfordult, hogy 50 Celsius fok volt, és mi több órán keresztül álltunk a betonon, talpig beöltözve. Ez bizony fárasztó volt és megterhelő,de végig kellett csinálni. A misszió végén éreztem, hogy már nagyon hiányzik az itthoni megszokott „életem”, hogy szabadon sétálhassak, a színek, a nyüzsgés... Az itthon barátaim és persze a családom.

– Apropó család! Hogyan viszonyulnak szüleid lányuk veszélyes foglalkozásához?

– Nem szóltak bele a döntésembe, természetesen nem örültek neki, de csak egy kérésük volt; ha bele vágok, csináljam is végig. Marasztalni nem próbáltak, tudták, ha menni akarok nem fognak tudni visszatartani.

– Most itthon vagy, de gondolom kalandvágyó természeted nem hagy majd sokáig nyugodni. Milyen jövőbeni tervek vannak születőben?

– Szeretnék misszióba menni akár Afganisztánba, akár Koszovóba. De, ha a közeljövőben nem sikerül, az se gond, hiszen az itthoni munkám sem unalmas. Rengeteg kiképzés és tanulnivaló vár még rám.

– Köszönöm a beszélgetést!



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Középpontban a közösség

Zana Anita

Beszélgetés Musitzné Pál Renátával, aki korábban látássérülten is önkéntes munkát végzett.

2024.3.4.   


Lassan minden a helyére kerül

Zana Anita

Beszélgetés Horenka Erika látássérült írónővel.

2024.2.25.  1   


„A világ változik, a vers örök”

Zana Anita

Riportalanyunk, Zajcsek Norbert, a látássérültekből álló amatőr színtársulat, a Varázsszínpad, tagja volt hét éven át. Az Egyesület rendezvényein általában szavalni szokott.

2024.2.8.   


„A helyemen vagyok”

Zana Anita

Interjú Kovácsné Mendler Annamáriával, aki klienskoordinátorként dolgozik, s mindezt fehérbottal teszi.

2024.2.2.   


Én ilyen vagyok

Póda Erzsébet

Az tegnap.ma irodalmi díj egyikét az idén Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaság titkára kapta. Ez alkalommal készítettünk vele egy villáminterjút.

2023.12.6.   


Soha nem szabad feladni!

Póda Erzsébet

Villáminterjú a világhírű magyar vadásszal, vadászíróval, természetvédővel, Hídvégi Bélával, aki több rangos díjat elnyert már tevékenysége elismeréseként.

2023.9.28.   


Katona vagyok!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a francia idegenlégióban szolgált Maquet Ludovic-kal, akinek nemsokára megjelenik a légiós éveiről szóló könyve.

2023.7.27.  9   


Sosem unatkozom

Zana Anita

Beszélgetés Vígh Erikával, Vígh Éva lányával, aki a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének egyik meghatározó alakja volt.

2023.3.5.   


Krónikus bőrbetegség és a stressz

Vona Ildikó

Beszélgetés dr. Szalai Zsuzsanna gyermekbőrgyógyásszal a különböző bőrbetegségek gyógyításáról.

2023.2.21.   


Az önkéntességtől az elnöki székig

Zana Anita

Villáminterjú a Pro Caritate díjas Pestiné Pető Máriával.

2023.1.31.   


Az iskolán túl

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a tardoskeddi Benkő Timea pedagógus-íróval.

2022.10.19.   


Kapcsolatok hálójában

Zana Anita

Beszélgetés a Szolnokon élő Baranyi Miks Máriával, aki látássérültként dolgozik a könyvtáros szakmában.

2022.10.2.