Lángot adok, add tovább!


Póda Erzsébet  2020.6.25. 14:25

Beszélgetés a dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtár nyugalmazott könyvtárosnőjével, a mindig aktív Vojtek Mártával.

Egy csallóközi kis faluban, Tanyon született, ahogy ő mondja: „egy végtelenül tisztességes, becsületes családba”. Nővér szeretett volna lenni, a sors viszont úgy hozta, hogy a tudás és a lélek gondozását, ápolását kapta feladatul. Vojtek Mártát szinte mindenki ismeri Dunaszerdahelyen, hiszen gyakran megfordult a helyi iskolák diákjai körében. Hosszú évekig a Csallóközi Könyvtárban dolgozott, nemrég vonult nyugdíjba, de azóta sem tétlenkedéssel telnek a napjai. A karantén ugyan őt is a négy fal közé zárta, azonban nem esett kétségbe, hiszen nagyszerűen kezeli a modernkori eszközöket, így továbbra is azzal foglalkozhat, amit a legjobban szeret: könyvekkel, irodalommal, olvasással.


Honnan vezetett az útja a Csallóközi Könyvtárba?

Annak ellenére, hogy az alapiskola első néhány évét összevont osztályban végeztem, mindent megtanultunk, amit kellett. Jó alapokkal indultam tovább. Sajnos, abban a környezetben és időben az olvasáson kívül nem volt semmiféle lehetőség művelődésre, képzésre, így ezt használtam ki. Amíg nem tudtam olvasni, a szüleim olvastak, meséltek nekem, később már egyedül, amihez épp hozzájutottam. Az első önállóan elolvasott könyvem, emlékszem, a János vitéz volt. Az alapiskola elvégzése után egészségügyi szakközépiskolába jelentkeztem, nővér szerettem volna lenni. Helyhiány miatt nem vettek fel. Úgy éreztem, életem legnagyobb tragédiáját élem meg… Kénytelen voltam gimnáziumba menni, azzal az elhatározással, hogy érettségi után újra megpróbálom. A sors azonban másképp határozott. Munkába álltam, és a legjobb helyre kerültem: a dunaszerdahelyi könyvtárba! Kinyílt előttem a világ, kiteljesedett az életem. Itt szereztem gyakorlatot, majd munka mellett elvégeztem a könyvtáros szakot. Ezt követően kerek tíz évet Ekecsen, a falu könyvtárában töltöttem. Nagyon szép évek voltak, szeretettel gondolok vissza az ott megismert emberekre. Kialakult egy baráti társaság, jöttek-mentek az olvasók, gyerekek, felnőttek egyaránt. Néha nem is olvasni, könyvet kölcsönözni, hanem csak beszélgetni. ‎Tíz év után újra visszatértem a dunaszerdahelyi könyvtárba, és a kölcsönzés mellett, író-olvasó találkozókat, egy-egy elolvasott könyv után beszélgetéseket, könyvvitákat, vetélkedőket szerveztem. Hosszú éveken keresztül jártam egyik iskolából a másikba, osztályról osztályra: úgynevezett mesedélelőttöket tartani, ahol szó szerint egész délelőtt meséltem a gyerekeknek. Egy „mesehallgató baba” mindig elkísér ezekre a délelőttökre, akit az asztal sarkára ültetek, hogy példát mutasson a gyerekeknek és olyan csendben hallgassák a mesét, mint a baba. Ezt a tevékenységet még most is folytatom, igaz, ritkábban, de ha hívnak, szívesen megyek. Időnként a dunaszerdahelyi kórház gyermekosztályán is mesélünk néhányan a kis betegeknek, hogy ezzel is elősegítsük a gyógyulást. Ez a kezdeményezés Komáromból indult és azonnal jelentkeztem önkéntes meseolvasónak. Sajnos ez az utóbbi időben az ismert okok miatt szünetel, de amint lehet, újra megyünk, hogy ezzel is megkönnyítsük az ottlétet.


A könyvtári életet „élővé, nyüzsgővé” varázsolta. Rendszeresen szervezett találkozókat az iskolák, gyerekek számára, amelyekkel a pályaválasztást segítette. Milyen megfontolásból kezdte ezt a tevékenységet, és miszerint választotta ki a meghívott vendégeket?

Ahhoz, hogy a könyvtári élet élő, nyüzsgő legyen, nemcsak a gyerekekre, hanem a pedagógusokra is szükség van. Hogy igényeljék az ilyen foglalkozást, hogy be merjenek engedni az osztályba engem, és ne sajnálják azt az időt, hogy a tanulás helyett mással töltjük azt. Bár ez is tanulás, csak más formában. Mivel nem vagyok, voltam pedagógus, akaratlanul is sok segítséget kaptam tőlük, míg megtanultam, hogyan közelítsek a gyerekek felé, hogyan lehet fegyelmet tartani, hogy legyen értelme, amiért ott vagyok. Igyekeztem a gyerekeket bevonni a mesébe, megkérdezni mit gondolnak, most vajon mi történik. Utána pedig megdicsérni az ügyes válaszadókat, nem kinevetni, rászólni arra, aki éppen nem megfelelőt mondott... Először mindig a pedagógusokkal egyeztettünk, kire vagy éppen mire volna igény, kit hívjunk meg vendégnek az iskolába. Néha több név is felvetődött, és attól is függött, hogy akit meghívtunk, mennyire ért rá, mennyire volt készséges. Honnan kapta az irodalom és a művészet iránti szeretetét, rajongását? Nehéz erre válaszolni, mert, ahogy említettem, az én gyerekkoromban nem volt művelődésre túl sok lehetőség. Csupán olvasni, rádiót hallgatni, beszélgetni egymással és játszani a szabadban. Csak a későbbi években lett lehetőségem moziba, színházba menni.

Mivel tölti a legszívesebben az idejét? Gondolom, olvasással…

Természetesen megmaradt az olvasás. Nagyon szeretem a klasszikusokat, de a mai írókat is szívesen fellapozom. Annak idején rengeteget kötöttem a lányomnak, ezzel már nem foglalkozom. Irodalmi estek, kiállítások és néha egy-egy színházlátogatás – ezekkel töltöm a legszívesebben az időmet.

Mit jelentett a nyugdíjba vonulás ez után a rendkívül tevékeny időszak után?

Kezdetben újdonságnak hatott, azt hittem, rengeteg időm lesz. Szerencsére ez nem adatott meg, mindig időhiányban szenvedek. Állandóan jövök-megyek.


Mivel foglalkozik most, és mik a tervei?

Negyvennégy év munkaviszony után nyugdíjba mentem, de a tevékenységemet tovább folytatom az internet segítségével, a közösségi oldalon, a Gondola Kulturális Magazin oldalán. Thamássy Nagy Géza (TNG) kérésére kerültem ide, kezdetben olvasószerkesztőnek, amit még most is végzek. Gyakran kijelentettem, hogy nekem van itt a legjobb dolgom, mert a többiek írnak, én csak olvasok. Idővel azonban megváltozott a helyzet, mivel beléptem alkotó szerkesztőnek, és immár több rovatot gondozok. Felvetődött az ötlet, hogy kutassunk fel magyar gyökerekkel bíró művészeket, néha meglepetésként – hisz a nevükből adódóan már nem is gondolnánk erre. Nem is hinnénk, milyen sokan vannak! Így született meg a „Magyar gyökerekből” című rovat. Van egy meserovat is, a „Mese, mese, mátka”. Ehhez egy csodálatos véletlen folytán jutottam és nem teszek mást „csak ülök és mesélek”. A „Határon is túl” rovatba a nem Magyarországon élő, viszont a magyar nyelvet megőrző, ápoló művészeket, magyar nyelven író-verselő személyeket keressük és mutatjuk be. Az a megtiszteltetés ért, hogy én szerkeszthetem. Remélem, méltóképpen! Hasonló a „Kézművészet – kész művészet” rovat, melyben kézművességgel foglalkozókat mutatunk be. Hozzám tartozik még a „Hét verse” és a „Történetek innen-onnan”. Nem unatkozom, mert ez sok időt lefoglal, viszont nagy örömmel teszem, és túlzás nélkül mondhatom, aránylag szép sikerrel.

Nagyon sokat dolgozott a fiatalokkal, sokakkal szerettette meg az olvasást, és az említett iskolai találkozók által megnyitotta számukra a világot, vagy szélesítette a látókörüket. Hogyan látja a mai gyerekek helyzetét? Mi az, amit a fiataloknak üzen?

Egész életemben ezt a munkát végeztem, mely nem is munka, inkább szórakozás, kikapcsolódás, pihenés, és nem utolsósorban, művelődés volt számomra. Sajnos, a technika fejlődésével minden megváltozott. Hozott sok új dolgot, meg is könnyítette a munkát, viszont negatív hatása is volt, van. Én mégis bízom benne, ha rávezetjük a gyerekeket, fiatalokat az olvasásra, felhívjuk a figyelmüket egy-egy versre, novellára, idővel rácsodálkoznak, mennyi szépség van benne. Ezért kell a kisgyereknek minél többet olvasni, ezen a téren is foglalkozni vele. Hiszem, hogy az utánam következő generációnak is át tudom, tudtam adni és viszik tovább, ahogy Reményik Sándor is írja Öröktűz című versében: „Egy lángot adok, ápold, add tovább!”

Ugróczky István felvételei

Írásunk a Csallóköz hetilap cikke alapján készült.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Középpontban a közösség

Zana Anita

Beszélgetés Musitzné Pál Renátával, aki korábban látássérülten is önkéntes munkát végzett.

2024.3.4.   


Lassan minden a helyére kerül

Zana Anita

Beszélgetés Horenka Erika látássérült írónővel.

2024.2.25.  1   


„A világ változik, a vers örök”

Zana Anita

Riportalanyunk, Zajcsek Norbert, a látássérültekből álló amatőr színtársulat, a Varázsszínpad, tagja volt hét éven át. Az Egyesület rendezvényein általában szavalni szokott.

2024.2.8.   


„A helyemen vagyok”

Zana Anita

Interjú Kovácsné Mendler Annamáriával, aki klienskoordinátorként dolgozik, s mindezt fehérbottal teszi.

2024.2.2.   


Én ilyen vagyok

Póda Erzsébet

Az tegnap.ma irodalmi díj egyikét az idén Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaság titkára kapta. Ez alkalommal készítettünk vele egy villáminterjút.

2023.12.6.   


Soha nem szabad feladni!

Póda Erzsébet

Villáminterjú a világhírű magyar vadásszal, vadászíróval, természetvédővel, Hídvégi Bélával, aki több rangos díjat elnyert már tevékenysége elismeréseként.

2023.9.28.   


Katona vagyok!

Póda Erzsébet

Beszélgetés a francia idegenlégióban szolgált Maquet Ludovic-kal, akinek nemsokára megjelenik a légiós éveiről szóló könyve.

2023.7.27.  9   


Sosem unatkozom

Zana Anita

Beszélgetés Vígh Erikával, Vígh Éva lányával, aki a Vakok és Gyengénlátók Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének egyik meghatározó alakja volt.

2023.3.5.   


Krónikus bőrbetegség és a stressz

Vona Ildikó

Beszélgetés dr. Szalai Zsuzsanna gyermekbőrgyógyásszal a különböző bőrbetegségek gyógyításáról.

2023.2.21.   


Az önkéntességtől az elnöki székig

Zana Anita

Villáminterjú a Pro Caritate díjas Pestiné Pető Máriával.

2023.1.31.   


Az iskolán túl

Kucsora Zsolt

Beszélgetés a tardoskeddi Benkő Timea pedagógus-íróval.

2022.10.19.   


Kapcsolatok hálójában

Zana Anita

Beszélgetés a Szolnokon élő Baranyi Miks Máriával, aki látássérültként dolgozik a könyvtáros szakmában.

2022.10.2.