Kórházi emlék

Puha Andrea 2009.11.23. 6:06

Sötét volt a folyosó. Csak a végén láttam fehér foltokat.

Bármerre tértünk, ugyanazt a rideg homályt éreztem, ugyanazt a környezetet láttam. Kockás csempék borították a falakat, számomra bizarrul hatottak a katonás rendben és tisztaságban a gyerekes rajzfilmfigurák. Hiába táncoltak az üvegeket a Walt Disney figurák, hiába voltak ott a kedvenceim, Miki egér és Plútó, minden olyan félelmetes volt és bizonytalan.

Talán ugyanazokat a folyosókat róttuk, csak az én lépteim tűntek végtelennek. Egyre csak attól féltem, annyira messze megyünk, hogy nem jutunk vissza soha. A tárt ajtók mögött a távolban gyerekeket láttam. Puha léptek topogtak a gumin, egy kisfiú léptei, melyek csak akkor hallgattak el, mikor anyu lábaihoz értek.

Mozogtak a szájak, és jöttek a hangok, de nem értettem semmit. Hatalmasra nyílt szemmel bámultam az ismerős mozdulatokat, ahogy összehúzta, s megkötötte a köntöst a fiún az én anyum. Jeges víz ölelte körül a szívemet, s markolászta gonoszul. Hogy féltékeny lettem volna? Nem. Kicsi voltam még. Nem tudtam, mit gondolok, csak éreztem, hogy van valamim, ami a fiúnak nincs. Nem értettem, miért.

Már csak a szaladó kis papucsokat láttam, s lépkedtünk a szürke padlón tovább. Anyura lestem.
– Mit mondott?
– Kérdezte, hogy ki vagyok.
– Mit mondtál?
– Hogy anyu vagyok, és veled vagyok.
– Miért kötötted be a ruháját?
– Mert megkért rá.

Hallgattam. Csak anyu kezét szorongattam még erősebben. Évekkel később, mikor felvillant előttem ez az emlék, már tudtam, hogy az a kisfiú egyedül volt.