Ív


Madarász Ildikó  2009.11.26. 16:16

Csak egy pillanat volt meglátni. Láttam, miközben nem láttam. A botom pont bokán ütötte. Ő felkiáltott, én felkiáltottam.

Mint két őrült, a villamosmegállóban.

Ő megrémült a hangomtól. Én beleszerettem abba az éles kis sikolyba. Aztán jött a villamos. Felsegített. Nem mintha kellett volna. Ezer- és ezerszer mentem egyedül villamossal, de ma hagytam. Jó volt az érintése. Titkos kis fricska nekem az élettől: mindenkit megérinthetek, mindenki megérinthet. Bár nem mindenki érintése áramütésszerű.

De most ez az volt.

Beszélgetni kezdtünk. Dallamos volt a hangja. Néha búgó. Néha beleborzongtam ebbe a búgásba. Aztán valamin felnevetett. Szinte láttam a napot! Másnap látni akart. Mondtam, hogy én is. Ő zavarba jött ettől a válaszomtól. Én, jót nevettem. Aztán ő is nevetett. Mint két őrült, a villamosmegállóban.

Másnap találkoztunk.

Moziba vittem. Ő megint zavarba jött. Én csak az illatát éreztem. Mozi után hazakísértem. Megfogtam a kezét. Nem gondoltam arra, hogy ő esetleg csak azért fogja, hogy vezessen. Éreztem a kis keze melegét. Nyirkos volt. Talán izgult. Miattam? Hogy a járdaszegélynél fel ne bukjak? Vagy maga miatt? Mert még nem fogta vak fiú a kezét? Vagy, mert hősnek érezte magát mellettem? A kapunál tétovává vált. Én félszeggé. Megfogtam két kezemmel az arcát. Aztán a jobb kezemmel végigsimítottam. Középről lefelé. Éreztem, ahogy a szempillaspirál megkeményítette a pilláit. Éreztem a rúzs zsírosságát. Éreztem a láncot a nyakában.

Másnap újra találkoztunk.

Ő színésznőnek készült. Elvitt a próbára. Én csak őt hallottam. Ahogy rikoltozik, miközben egy prostit játszik. Sokat kiabált. Néha okkal, néha ok nélkül. Aztán megint hazakísértem. Már ismerős volt a járás. Én vezethettem. Ő elcsodálkozott, hogy milyen jó a memóriám. Nekem ez a túléléshez kell, mondtam. Ő ismét zavarba jött. Én megint nevettem. Jó kis páros vagyunk. Kiáltozunk, elpirulunk, zavarba jövünk, és nevetünk, nevetünk, nevetünk.

Az idő múlt.

Ő hallgatta, ahogy én angolul, franciául, néha olaszul tanulok. Én hallottam, ahogy ő nevet, hahotázik, röhög, sír és kiáltozik a színpadon. Néha okkal, néha ok nélkül. Bemutattam a szüleimnek. Ő bemutatott a barátainak. Én nem láttam őket, ők csak rám bámultak. Bámultak, de nem láttak. Éreztem a zsigereimben. De ott volt ő és fogta a kezemet. Már nem volt nyirkos a keze. Puhán meleg volt és éreztem a szorításon, hogy ma nem enged el. Ma beenged az ágyába. Néha kiáltozott, én csak sóhajtottam. Egyet. Egy lélekből jövőt, egy szívből kiszakadót.

Az idő telt.

Moziba jártunk, meg próbára. Ő hallgatta, ahogy angolul, franciául, néha olaszul tanulok, én hallgattam, ahogy néha okkal, néha ok nélkül kiáltozik. Együtt borotválkoztunk, ettünk, ittunk, sétáltunk, szeretkeztünk. Sokat szeretkeztünk, keveset ettünk.

Aztán az idő csak múlt.

Mára már sokat eszünk, alig szeretkezünk. Folyton csak próbára jár. Talán menekül. Előlem? Maga elől? A világ elől? A világtalanságom elől? Már nem használ szempillaspirált. A szemöldökét még szedi. A rúzs beszáradt a tokjába. Sokat kiabál. Néha okkal, néha ok nélkül. Sokszor ok nélkül. Már nem csak a próbán.

Már megtanultam angolul, franciául, az olasz még bizonytalan. Őt felvették a konzervatóriumba, én könyveket fordítok. Nincs ideje moziba menni. Sokat kiabál. Sokszor ok nélkül. Már úgy érzem, hogy folyton ok nélkül. Már nem fogja a kezem, mikor a villamosra várunk. Állunk csak, mint két idegen a villamosmegállóban.

Az időnk elmúlt.

Moziba járok, angolt, franciát, néha olaszt hallgatok. Megint elővettem a botomat. Már nincs kéz, amely fogja a kezemet. Aki vezessen, akit hazakísérhetek.

A villamosmegállóban mindig felteszem a fejhallgatómat, nehogy meghalljam, ahogy valaki esetleg megint felkiált, mert hozzáértem a botommal...



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Az élet röpke pillanat

Varga Gréta

„És aztán pendül már a szál. Az óra körbe-körbe jár.”

2009.11.28.   


Hív a múlt

Filó Péter

Az emlékezés számomra mindig fontos cselekedet volt.

2009.11.27.   


Emlékeink

Molnár Miriam

Az emberi emlékezet érdekes dolgokat tud művelni.

2009.11.25.   


Amilyenek vagyunk

Póda Erzsébet

Sokszor váratlanul törnek az emberre: az utazás monoton percei alatt, este lefekvés előtt, akár munka közben, vagy csak úgy...

2009.11.14.  2   


Az emlékezés lángja

Nagy Erika

Senki sem dicsekszik vele, de valószínűleg sokan tudnának említeni legalább egy esetet, amikor az a bizonyos makarenkói pofon elcsattant az iskolában.

2009.11.10.   


Nagymama

Mészáros Angelika

Szaladnak az évek, olyannyira, hogy csak ilyenkor, a halottak napja táján tudatosítom, milyen gyorsan is...

2009.11.8.  1   

A rovat további cikkei

Kórházi emlék

Puha Andrea

Sötét volt a folyosó. Csak a végén láttam fehér foltokat.

2009.11.23.  4   


Emléksorozat

Fodor Tekla

A gyerekkortól felnőttkorig...

2009.11.6.  3   


Csak a szépre…

Angyal Sándor

Emlékszem, fogtuk egymás kezét és szépen haladtunk a többiek után...

2009.11.5.  16   


Élet és halál

Dráfi Emese

Vajon mi lesz velük? Azokkal, akik meghaltak. Sajnálják-e, hogy el kell menniük, és hogy itt kell hagyni mindent...

2009.11.2.