Az emlékezés lángja


Nagy Erika  2009.11.10. 6:34

Senki sem dicsekszik vele, de valószínűleg sokan tudnának említeni legalább egy esetet, amikor az a bizonyos makarenkói pofon elcsattant az iskolában.

Ha emlékek törnek elő belőlem ezzel kapcsolatban, eszembe jut az az időszak, amikor az alapiskola padjait koptattam. Más világ volt, mások voltak a pedagógusok is. Nem állítom, hogy jobbak, vagy rosszabbak, de azt igen, hogy tiszteltük őket, meg féltünk, mert bizony jutott verés minden napra. Nem kellett rossznak lenni, elég volt, ha nem készültünk, vagy ha nem vittük el a tollunkat, ceruzánkat. Kijárt a rossz jegy, azt nem úsztuk meg, de a verést sem. Viszont volt olyan pedagógus is, akinek a kilenc év alatt nem láttunk pálcát a kezében, olyan, aki soha nem verekedett. Mégis felnéztünk rá.

Arra is tisztán emlékszem, hogy ha az iskolában verést kaptunk, az nem azt jelentette, hogy a szülő másnap kérdőre vonta a pedagógust, hanem azt, hogy jól megszidtak minket, gyerekeket, mondván, biztos megérdemeltük. Éppen ezért soha nem panaszkodtunk. Azaz én biztosan nem.

Pedig lett volna okom a sirámra. Főleg akkor, amikor a kötelező műhelymunkára menve olyan feladatot kaptunk, ami már komoly figyelmet érdemelt. Egy vállalatnak kellett bedolgozni, hogy mit, azt most nem részletezem, mert nem azon van a hangsúly, hanem azon, ahogy egy lapátnyi tenyér lesújtott, s ökölbe átmenve ütött, vágott, ott, ahol ért. S mindezt azért, mert selejtet gyártottam. Én, a komoly hetedikes. Azt hittem, soha nem lesz vége a rám zúduló püfölésnek, a fejem zúgott, szemem előtt sötét karikák keringtek, úgy éreztem, hogy kobakom hatalmasra kerekedig, majd lángra lobban. Nem tudom meddig tartott a megalázás, mert az volt a javából, meg elrettentő példa a többieknek. Rosszul voltam, de ez senkit nem érdekelt, ahogy az sem, hogy mi az oka annak, hogy a föld nem nyílt meg alattam? Az, hogy senki nem segített, hogy senki nem védett meg attól az embertől, aki csak agresszióval volt képes a személyemre irányuló dühét levezetni. Attól, akinek szerencséje volt, hogy a szeméből szikrázó gyűlölettől nem égett le a műhelyként funkcionáló terem.

Még most, ennyi idő elteltével is megborzongok, a hatása alatt vagyok…



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Az élet röpke pillanat

Varga Gréta

„És aztán pendül már a szál. Az óra körbe-körbe jár.”

2009.11.28.   


Hív a múlt

Filó Péter

Az emlékezés számomra mindig fontos cselekedet volt.

2009.11.27.   


Ív

Madarász Ildikó

Csak egy pillanat volt meglátni. Láttam, miközben nem láttam. A botom pont bokán ütötte. Ő felkiáltott, én felkiáltottam.

2009.11.26.   


Emlékeink

Molnár Miriam

Az emberi emlékezet érdekes dolgokat tud művelni.

2009.11.25.   


Amilyenek vagyunk

Póda Erzsébet

Sokszor váratlanul törnek az emberre: az utazás monoton percei alatt, este lefekvés előtt, akár munka közben, vagy csak úgy...

2009.11.14.  2   


Mi lett volna?

Mészáros Krisztina

Mindannyian tévedünk, ki kisebbet, ki nagyobbat, de hihetetlenül nehéz felállni bármilyen bakiból.

2009.11.13.  11   

A rovat további cikkei

Kórházi emlék

Puha Andrea

Sötét volt a folyosó. Csak a végén láttam fehér foltokat.

2009.11.23.  4   


Nagymama

Mészáros Angelika

Szaladnak az évek, olyannyira, hogy csak ilyenkor, a halottak napja táján tudatosítom, milyen gyorsan is...

2009.11.8.  1   


Emléksorozat

Fodor Tekla

A gyerekkortól felnőttkorig...

2009.11.6.  3   


Csak a szépre…

Angyal Sándor

Emlékszem, fogtuk egymás kezét és szépen haladtunk a többiek után...

2009.11.5.  16   


Élet és halál

Dráfi Emese

Vajon mi lesz velük? Azokkal, akik meghaltak. Sajnálják-e, hogy el kell menniük, és hogy itt kell hagyni mindent...

2009.11.2.   


Sokadik ecloga

Mészáros Krisztina

Ez a cikk egy vallomás. Nem nagyvilági, nem szól a modernkor apró-cseprő dolgairól.

2009.11.1.