Az emlékezés lángja

Nagy Erika 2009.11.10. 6:34

Senki sem dicsekszik vele, de valószínűleg sokan tudnának említeni legalább egy esetet, amikor az a bizonyos makarenkói pofon elcsattant az iskolában.

Ha emlékek törnek elő belőlem ezzel kapcsolatban, eszembe jut az az időszak, amikor az alapiskola padjait koptattam. Más világ volt, mások voltak a pedagógusok is. Nem állítom, hogy jobbak, vagy rosszabbak, de azt igen, hogy tiszteltük őket, meg féltünk, mert bizony jutott verés minden napra. Nem kellett rossznak lenni, elég volt, ha nem készültünk, vagy ha nem vittük el a tollunkat, ceruzánkat. Kijárt a rossz jegy, azt nem úsztuk meg, de a verést sem. Viszont volt olyan pedagógus is, akinek a kilenc év alatt nem láttunk pálcát a kezében, olyan, aki soha nem verekedett. Mégis felnéztünk rá.

Arra is tisztán emlékszem, hogy ha az iskolában verést kaptunk, az nem azt jelentette, hogy a szülő másnap kérdőre vonta a pedagógust, hanem azt, hogy jól megszidtak minket, gyerekeket, mondván, biztos megérdemeltük. Éppen ezért soha nem panaszkodtunk. Azaz én biztosan nem.

Pedig lett volna okom a sirámra. Főleg akkor, amikor a kötelező műhelymunkára menve olyan feladatot kaptunk, ami már komoly figyelmet érdemelt. Egy vállalatnak kellett bedolgozni, hogy mit, azt most nem részletezem, mert nem azon van a hangsúly, hanem azon, ahogy egy lapátnyi tenyér lesújtott, s ökölbe átmenve ütött, vágott, ott, ahol ért. S mindezt azért, mert selejtet gyártottam. Én, a komoly hetedikes. Azt hittem, soha nem lesz vége a rám zúduló püfölésnek, a fejem zúgott, szemem előtt sötét karikák keringtek, úgy éreztem, hogy kobakom hatalmasra kerekedig, majd lángra lobban. Nem tudom meddig tartott a megalázás, mert az volt a javából, meg elrettentő példa a többieknek. Rosszul voltam, de ez senkit nem érdekelt, ahogy az sem, hogy mi az oka annak, hogy a föld nem nyílt meg alattam? Az, hogy senki nem segített, hogy senki nem védett meg attól az embertől, aki csak agresszióval volt képes a személyemre irányuló dühét levezetni. Attól, akinek szerencséje volt, hogy a szeméből szikrázó gyűlölettől nem égett le a műhelyként funkcionáló terem.

Még most, ennyi idő elteltével is megborzongok, a hatása alatt vagyok…