Az exeket elfelejtik, ugye?

Robert H.Raven  2009.4.25. 13:25

Amikor az egyik lakásból egy másikba költözünk, akkor nagyon figyelmesen kell eljárnunk.

A költözés egyben számvetés is az addig felhalmozott tárgyainkkal, és kitűnő alkalom a szelektálásra. Viszont van ilyenkor egy csapda, amibe gyakran belelépünk. Ez a csapda pedig akkor kerül beélesítésre, amikor a kezünkbe vesszük a százhetvenedik plüss tevetyúkot, vagy a rég eltörött hűtődobozt, ránézünk és ahelyett, hogy a kukába landoltatnánk azt mondjuk magunknak: „Lehet, hogy jó lesz ez még valamire”.

Nos, közlöm, ez nem így van! Ez a komplett katasztrófa, a mocsár, ami lehúz, mert végül úgy járunk, hogy több tucat felesleges kacatot cipelünk át az új lakhelyünkre, és ahelyett, hogy ott egy új életet kezdenénk egy tiszta lakásban, elkezdjük keresni a helyét a tevetyúknak, a sünborznak, és biztos, hogy találunk valami öncélú, mondvacsinált funkciót a hűtődoboznak is. Vannak mazochisták is, akik ilyenkor elégedetten mosolyognak: lám, mégis milyen jó, hogy nem került semmi kidobásra. Van egy szép, friss lakásunk, a szoba közepén pedig a régi, egykor szép fotel. Viszont tudjuk, hogy abba már belepisilt a macska, és azóta sem száradt ki... Régen szép volt a fotel, és még kényelmes is, de amióta Cirmi-Mirmi belebrunyált, már nem annyira szívesen ülünk bele. Esetleg ki is cserélhetjük rajta a kárpitot, de Cirmi-Mirmi miatt nem vennénk fel róla a véletlenül ráesett kiflit, és végképp nem ennénk meg!

Hát, egy frászt kell azt őrizgetni! Ki kell dobni!

Ez a példázat el is juttat engem az exekhez: mi a fészkes fenéért kell az exekkel rendszeresen tartani a kapcsolatot?

Nem azt mondom, hogy a szakítás együtt kell, hogy járjon a háborús állapot beállásával, csak azt nem értem meg, ha valakivel szakításra került a sor, akkor miért kell még azt az embert hetekig, hónapokig vagy évekig hívogatni, vagy vele találkozgatni? Miért nem lehet hagyni a kapcsolatot, hadd vérezzen ki, és távozzon békében a másvilágra? Aztán, ha a zebránál véletlenül összefutunk valamelyik „régiséggel”, akkor attól még lehet mosolyogva üdvözölni, és semmitmondóan érdeklődni, majd továbbmenni.

Visszatekintve régi barátnőimre, azt még csak-csak megértetem, hogy én miért tartom, vagy tartanám velük a kapcsolatot. Azért, mert a hiúságomnak tetszik, hogy a nők megtartanak emlékezetükben, köszöntenek névnapomon, vagy valamiben kikérik a véleményemet. Ilyenkor bűnösen öntelt vigyorral arra gondolok, milyen lúzer lehet a jelenlegi pasijuk, hogy a barátnő nem őhozzá fordult. Ellenkező esetben pedig utálom az új pasit, mert ő meg tudja adni azt, amit én nem tudtam, és ezen véleményemet még bele is szövöm a mondandómba. Stop! Pont. Ennyi.

De a nők esetében, bevallom, nagy bennem az értetlenség. Ők sokszor azt mondják: csak barátságból tartják a kapcsolatot.

Hadd kérdezzem már meg, hogy nincs-e más barát-barát?

Én például csak olyan nővel tudok barátságot fenntartani, akit még nem láttam meztelenül. Akit láttam, az nekem már több. Ő már az életem része. Csaknem felelősséget érzek iránta. Szeretem, ha szüksége van rám, élvezem, ha segíthetek neki, imádok a problémáival foglalkozni, azért mert férfiként gonosz vagyok. Kijön belőlem a szemétdombi kakas érzése, de csak és csakis addig, amíg enyém a segítő fél szerepe. Viszont utálom, ha azt kell hallgatnom, hogy az új pasival ide- vagy odamennek, utazgatnak.

De túlélem, mert az Isten szerelmére, én férfi vagyok!

Hölgyek, valóban csak a régi exszel lehet megbeszélni az időjárást, vagy a szappanoperák történéseit? Vagy ami még rosszabb: valóban csak a régi exszel lehet megbeszélni a lélek vívódásait? Sokszor erre az a válasz, hogy azért mert ő megért, mert ő ismer. És az új? Ő nem ért meg, ő nem ismer? Akkor mit ér az a kapcsolat?

Egyébként ilyenkor alakul ki valami hamis, idealizált kép az exről, ami végleg hazavágja a jövőbéli boldog kapcsolatokat és hétköznapokat az elkövetkező rövidke harminc-negyven évre.

Tudom, hogy a női lélek bonyolult, összetett, és amúgy is nehéz feldolgoznia szakítást. Kell hozzá pár óra, vagy néhány évtized, épp ezért érzem hamisnak a magyarázatot arról, hogy a barátság csak barátság. Az esetek nagy többségében nem az van-e, hogy így akarnak „jelen maradni” az ex életében? Nem mondom. Kérdezem...

Vannak olyan hölgyek, akik a leggonoszabb pasik karmai közé kerülnek. És tudják-e, hogy kik a leggonoszabb pasik? Bizony nem a sör-fotel-focimeccs csávók, vagy a túlértelmiségi szabaddemokraták, de még csak nem is Havas Henrik!

Hanem azok, akik ájtatosan engedélyt kérnek régi barátnőjüktől, hogy eljegyezhessenek egy új csajt! Ezeket kell azonnal eltávolítani a környékről, úgy mintha a Cirmi-Mirmis fotelt odaadnánk a helyi faaprító iskolának kizárólagosan szakmai gyakorlat céljára.

Jaj...! Remélem, írásom nem csukja be előttem régi barátnőim ajtaját.

Figyeljetek, Egykori Szerelmeim, ne tegyétek ezt! Inkább fussunk össze egy teára!

Hozzászólások

@

Küldés