Szerelem?!

Póda Csanád  2010.11.23. 7:00

Sosem értettem, mi motiválja a szebbik nemet a partnerválasztásban.

Nemrég e témáról beszélgettem néhány ismerősömmel. Első „riportalanyom” az egyik csoporttársnőm volt, akinek nincs aktuális párkapcsolata. Mikor szóba került a kérdés, és kiderült a „férfihiány”, megkérdeztem: szerinte vajon miért nem jönnek össze neki a dolgok, miért nincs szerelme, párja, pasija (ki hogy nevezi)? A válasz meghökkentő volt. A következőképpen hangzott: mivel ő intelligens lány, ha beszédbe elegyedik egy sráccal, aki tisztelni kezdi őt, kiderül róla (a lányról), hogy művelt, ezért a srác nem lesz belé szerelmes... A választ hallván leesett az állam! Tágra nyílt szemekkel kérdeztem vissza: -- Ha tisztel a fiú, akkor már nem is szerethet?! A válasz zavart nevetgélés és mellébeszélés volt. Valami olyasmi, hogy: dehogynem, nem úgy értettem... De hogy „hogy értette?”, arra nem kaptam választ.

A következő beszélgetőtársam egy nálam pár évvel idősebb, de még mindig nagyon fiatal hölgy volt, akivel megosztottam ama rémromantikus elméletemet, amely számomra logikusnak tűnik a szerelemben. Vagyis: ha valakivel megismerkedünk, nyilvánvalóan eldől számunkra, hogy megkedveljük-e vagy sem. Ha igen, akkor több időt töltünk el vele, s ha közben bele is szeretünk, akkor elkezdünk járni. Ezt az elméletemet azon nyomban meg is cáfolta: a mai világban úgy megy, hogy az emberek megtetszenek egymásnak (csupán külsőre(!), összejönnek, aztán arra várnak, hogy beleszeressenek egymásba. Számomra riasztóan szerelemmentesnek tűnik ez a helyzet, bár elismerem, próbálkozni így is lehet, de ez esetben valami nagyon félresiklott... Valamint azt is megosztotta velem, hogy a magyar lányok azért keresnek kétségbeesetten társat, mert aki 25-26 évesen még egyedül van, azt már az egyetemen lesajnálják. De hiszen annyi évesen az ember még szinte gyerek! Hát így erőltetik a „szerelmet” manapság a szép magyarhonban? Aztán csodálkoznak az emberek, hogy a házasságok 50 százaléka egész egyszerűen befuccsol.

Harmadik beszélgetőtársammal egy teázóban találkoztam, s körülbelül két órán át mesélte élete történetét, amit feszült figyelemmel hallgattam. Rengeteg érdekes dolgot osztott meg velem e lány. Azonban, ami számunkra fontos lehet az az, hogy szülei tizenéves korában elváltak, mivel édesanyja megcsalta az édesapját. Aki viszont (a lány szerint) fülig szerelmes az anyukába talán még most is – miközben már egy másik nővel él immár kiegyensúlyozott párkapcsolatban. A lány kapcsolata közben nagyon megromlott az édesanyjával. Azt mondja, ő sosem akar ilyen „szemét” lenni a szerelmével. (Igen, a lány egy éve párkapcsolatban él.) Ez mind szép és jó – lenne! Csakhogy a mese itt nem ér véget. A nagy Ő ugyanis egy olyan srác, akit e leányzó nagyjából a következőképpen jellemzett: „Vékony, de izmos, bunkó, a zenei ízlése a béka segge alatt, műveletlen, agresszív – anyu szerint, ha összeházasodunk, tuti verni fog, de szerintem nem képes rá. De szeretem.” És azt is mondta, hogy már dolgozik azon (ő, a lány!!!), hogy a fiú műveltebb legyen és feltornázza magát kicsit egy bizonyos szintre. Tegyük hozzá: egy igencsak széparcú, tájékozott, művészi hajlamokkal rendelkező ifjú hölgyről van szó. Miután visszakérdeztem, hogy ez így tényleg egy működő kapcsolat-e, azt a választ kaptam, hogy: „Jaaaj, biztos megint csak én rinyálok túl sokat, meg túl háklis vagyok, meg csak a negatívumokat mondtam el, pedig a kapcsolatom tök jó...!” Meg, hogy úgyse találna jobbat. És azt is elmesélte, hogy bűntudata van amiatt, hogy eszébe jutott egy régi szerelme, és azon jár az esze, hogy mi lenne, ha...? De persze nem fogja elhagyni a mostani fiút, mert akkor olyan szemét lenne, mint az anyja. Mikor megkérdeztem, nem lehetséges-e, hogy a szülei kapcsolata azért ment tönkre, mert az anya is erővel kapaszkodott valamibe, ami nem működött, a válasz egyértelmű „nem” volt. A magyarázat: az ő anyja egyáltalán nem képes a kompromisszumra. Viszont sose beszélte meg vele, hogy miért futott zátonyra a házasságuk...

Úgy tűnik, így megy ez mifelénk. Biztosan vannak kivételek, de sajnos az esetek többségében ilyen és ehhez hasonló történetekbe botlok. Mindenki elmagyarázza, hogy nem látok bele a dolgokba, ez nem olyan egyszerű, úgysem érthetem. Elismerem, nehéz szembenézni a tényekkel és változtatni azokon, de nem túl nagy ár a rengeteg „kompromisszum”, az önfeláldozás, a szenvedés és önáltatás egy „működő” kapcsolatért? Ha ezekből a lányokból anyukák lesznek, vajon nem pont ugyanezt fogják majd látni az ő porontyaik is, és nem ugyanazokba a csapdákba esnek majd bele?

Kedves nők, hölgyek, asszonyok, lányok, tessék elgondolkodni csöppet! Megéri végigvegetálni és mártírkodni az életet, csak hogy ne kelljen szembenézni önmagunkkal? Hogy ne kelljen bevallani, hogy igen, elrontottam? Hogy ne kelljen elhinni, hogy az a sok év nem kárba veszett idő, hanem csak egy emberi tévedés, egy hiba, amelyből tanulhatunk? Vagy inkább erőt veszünk magunkon és lezárjuk, aminek amúgy is vége, továbblépünk és törekszünk a boldogabb életre?...

A döntés az Önök kezében van!

Hozzászólások

@

Küldés