A nők a hibásak?


Kabók Zita  2011.3.10. 6:52

Az egyes foglakozásokat űző embereket különbözőképpen képzeljük el.

A tanítót általában szemüvegben, osztálykönyvvel a kezében, az építőmunkást izmosnak, megtermettnek, a mérnököt véznának, öltönyben, a titkárnőket csinosan, piros rúzzsal, kihívó öltözékben. Ez utóbbiakról még azt is feltételezzük, hogy egyedülállóak, akik a kávéfőzésen kívül máshoz nem értenek. Már gyermekkorunktól kezdve sztereotípiákkal traktálnak bennünket: a fiúknak azt mondják, egyenek sokat, hogy erősek és bátrak legyenek. A lányokat arra biztatják: tanuljanak, hogy tanítónők legyenek, vagy csinos blúzban ücsörgő, bankban dolgozó kisasszonyok.

Nem csoda hát, hogy felnőttkorunkra be vagyunk skatulyázva. Pedig ma már egyáltalán nincsenek korlátozások abban, hogy milyen szakmát válasszunk. Nem ritka azonban, hogy sokan félnek a kihívástól, és megfutamodnak, amennyiben bizonyítaniuk kell.

Volt tapasztalatom női és férfi csapatban is dolgozni. A férfiak között nem volt mellébeszélés, mindenki tudta a feladatát. Ha valamit rosszul csináltam, a főnököm egyenesen megmondta. Senki sem pletykált a hátam mögött, és mindenben segítettük egymást, közös ebédekre jártunk. Persze, a férfiak is túllőttek néha a célon: kollégáim például gyakran használtak trágár szavakat, és „analizálták” a nőket a hátuk mögött.

Amikor női csapatban dolgoztam, megfigyeltem, hogy munkatársnőim sokat pletykáltak, a panaszáradataik pedig véget nem érőek voltak. Minden nap más problémával huzakodtak elő, amit sürgősen „meg kellett rágni”, többször is. Ha a főnök megdicsért valakit, akkor néhányan féltékenykedni kezdtek, akár egy hétig is duzzogtak.

Amit megtapasztaltam még, hogy a nők nem egyezkednek olyan gyakran, mint a férfiak. Egy nőismerősöm például több, mint egy évig dolgozott két férfikollégájával az övéknél kevesebb fizetésért, pedig mind a hárman ugyanazzal a felelősségkörrel, tudással és tapasztalattal rendelkeztek. Tudta, hogy beszélnie kellene a főnökével, hogy ő is a magasabb fizetési kategóriába kerüljön. Azonban azt gondolta, hiába is próbálkozik, a főnöke úgysem egyezne bele, így inkább elkerüli a kellemetlen beszélgetést. Meggyőzte saját magát, hogy a munkája megfelelő, és másokhoz (!) képest mégsem keres olyan keveset. Ahelyett, hogy fizetésemelést kért volna.

Amit még megfigyeltem, hogy a nők sokszor kérdésekben teszik fel a javaslataikat – a férfiakkal ellentétben, akik kimondják ötleteiket. A megbeszéléseken a női kollégák általában a következőképpen hangoztatják javaslataikat: – Nem gondolod, hogy ezt így meg úgy kellene? Mi lenne, ha...?
A férfiak ezt ritkán teszik. Kimondják, ahogyan ők gondolják, és kész. Volt egy kolléganőm (menedzser), aki, ha bármikor kért valamit, mindig így kezdte: – Bocsánat, én úgy gondolom, hogy... Ezzel nem csak bizonytalannak tűnt, hanem úgy is, mintha nem is vezető pozíciót töltene be, és ezért egy idő után nem is vette senki komolyan.

Sok akadályban ütközünk, mi, nők a munkahelyünkön, azonban a legtöbb akadályt mi gördítjük magunk elé. Felesleges hibáztatni a férfiakat, ha éppen mi vagyunk azok, akik a problémákat gyártják.

Előző munkahelyemen például sokszor úgy éreztem, hogy a férfikollégák nem vesznek komolyan, nem hallgatnak a véleményemre. Persze kell idő, amíg az ember átlátja a szakmai dolgokat, mára azonban megtanultam magabiztosan fellépni. Ha valamiről véleményt kell nyilvánítanom, felkészülök, hogy meggyőzően tudjak érvelni. Amennyiben nem értek egyet valakivel, kinyilvánítom az álláspontomat – nem arrogánsan, hanem egyszerű kijelentő módban. A projektre koncentrálok és a kitűzött szakmai feladatra és célra, nem pedig arra, hogy mások munkájában hibát keressek vagy másokat kritizáljak. Sok nőtársam megriad, ha ellenvéleménnyel találkozik, és azonnal hátrálni kezd. Ez a legnagyobb hiba! Ugyanis, ha felkészültek vagyunk, értjük a dolgunkat, és van saját véleményünk a munkánkkal kapcsolatban, azt tudni kell előadni és megvédeni, és amellett ki kell tartani.

A nők gyakran küszködnek önértékelési zavarokkal. Nem veszik észre, hogy a legtöbbször a saját viselkedésük akadályozza meg őket abban, hogy vezetői pozícióba kerüljenek, vagy egyenlő bánásmódban részesüljenek.

Pedig a nők sok mindenre képesek. Sokkal többre, mint azt magukról elhiszik. Kedves nők! Használni kell tudásunkat, és élni kell az elénk kerülő helyzetekkel, mert ha ezt nem tesszük, csak erősödni fog rólunk a negatív közvélemény.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Ne várjunk a hercegre!

Jády Mónika

Ötletes reklámmal jelentkezett tegnap Zürich közlekedési vállalata.

2011.4.30.  5    4


Asszonyember

Madarász Ildikó

Melinda negyvenegy éves, özvegy családanya, aki kőműves, burkoló, szobafestő és vízvezeték-szerelő.

2011.4.26.    13


Borbarátnők és sommelier-lányok

Kottra Éva

Még néhány évvel ezelőtt is, egy nőnek borról beszélni véteknek, de legalábbis illetlenségnek számított.

2011.4.18.    9


A zaj királynői

Bíró Szabolcs

„Lány kezébe nem való elektromos gitár!”

2011.4.11.    9


Asszony és villáskulcs

Nagy Erika

A nők megállják a helyüket a legtöbb férfiszakmában is.

2011.3.28.   


A nők nem lamentálnak

Dráfi Emese

Manapság az ember azt tanul, amit akar, és ott dolgozik, ahol tud, ahová ismerősi alapon el tud helyezkedni.

2011.3.18.    21

A rovat további cikkei

Egy nő a férfiak között

Halász Kata

Szántó Niki nem férfias. Tűsarkú, szűk ruha és kibontott, hosszú haj nélkül sem lenne az.

2011.3.4.    5