Anna újra oviba jár!

Fülöp Éva  2008.9.10. 13:07

A gyerekeket is megviseli szüleik betegsége...

Kislányom utoljára valamikor 2007 decemberében volt oviban, utána jött a diagnózisom (petefészekrák), és már nem engedtük újra közösségbe menni. Nem szerettük volna, hogy egy oviban összeszedett vírus az én legyengített immunrendszeremet is fenyegesse, így a lányunkra hétköznapokon az anyukám, hétvégenként pedig a férjem vigyázott. Egy barátnőm is sokat segített a nehéz időszakban, sokszor elvitték Annát egy-egy délelőttre, együtt kirándultak, játszottak a barátnőm kisfiával. A gyerektársaság ennek ellenére nagyon hiányzott neki. Volt, hogy könnyes szemmel kérdezte tőlem, miért nem járhat oviba, én meg alig győztem neki ígérgetni, hogy mihelyt anya meggyógyul...

Persze voltak nehéz pillanatok Anna számára is. Mikor két hét után hazajöttem a kórházból, szegény nem mert a nyakamba ugrani, mert addig azt magyarázták neki, hogy most csak óvatosan lehet hozzám közelíteni (hiszen nehéz műtét után voltam). Lábujjhegyen járt körülöttem. Mindig megkérdezte, hogy megsimogathat-e? Mikor az első kemoterápiára indultunk a férjemmel, sírva fakadt...

Mikor már jobban lettem és újra én láttam el a napi teendőket, addigra kislányom már jól tudta, hogy nem tudom őt felemelni. Így hát improvizáltunk: pongyolába bugyolálva egyedül lépett ki a kádból (persze tartottam, hogy meg ne csússzon a lába), egyedül mászott be az autósülésbe és sokszor, mikor már hajlamos voltam elfelejteni az állapotomat, ő figyelmeztetett: „Anya! Te nem emelhetsz fel engem!“ Még az „idegenben pisilést“ is megoldottuk – nem tarthattam őt a vécé felett, ezért fertőtlenítő törlőkendőket szereztem be, amiket mindig magammal hordtam, és ha úgy adódott, a vécé ülőkéjét először letisztítottam, utána már ráülhetett, éppúgy, mint otthon.

Külön fejezet volt a kistestvér kérdése. Mivel a férjemmel két gyermeket szerettünk volna, sokszor hallotta tőlünk, hogy: „Ezt a ruhát/játékot eltesszük, jól jön majd a kistestvérnek.“ Anna már el is döntötte: neki kislány testvérkéje lesz, és Eszternek fogják hívni. Szóval gyakori téma volt ez nálunk és a műtétem után tudatni kellett a gyerekkel, hogy mégsem lesz kistestvér... De hogyan? Úgy döntöttem, igazat mondok és elmagyaráztam neki, hogy a betegségem miatt nekem már a hasamban nem nőhet kisbaba, ezért neki nem lesz kistestvére. Sokáig nem akarta megérteni, ezért újra és újra el kellett neki magyaráznom. Nem volt egyszerű feladat, mivel ez a dolog engem is nagyon megviselt.

A betegségemmel kapcsolatban megpróbáltunk mindent úgy elmagyarázni, hogy azt Anna megértse. A kérdéseire mindig az igazság szerint válaszoltunk, amennyire csak tudtunk. Érzékelte, hogy valami nagyon nincs rendben és benne is gyülemlett a feszültség, de szerencsére néhány dühkitöréssel ezt ki tudta adni magából. Mára már szerencsére helyére zökkent az életünk. Az első óvodai napon izgatottan futott be a terembe, hogy végre játszhasson a barátnőkkel.

Boldog volt és boldog voltam én is, hogy be tudtam tartani az ígéretemet – anya maggyógyult és Anna újra járhat oviba...

Hozzászólások

@

Küldés