Beilleszkedés

Jády Mónika  2005.5.5. 6:32

Minden szülő szeretné, hogy gyermeke probléma nélkül illeszkedjen be a közösségbe: óvodába, iskolába…

…ne kezdjen el minden apróság miatt sírni vagy verekedni -- vagyis normálisan viselkedjen a közösségben. De hol tanulhatják meg mindazt, amit elvárunk tőlük? Korábban egy fedél alatt éltek a nagyszülők, a szülők és három-négy vagy ennél is több gyerek. Az apróságok közös játékokkal játszottak, és a szülők, nagyszülők figyelmén, szeretetén is megosztoztak. A rokonok, szomszédok gyerekeivel is szorosabb kapcsolatban voltak. Korán elsajátították a társas viselkedés szabályait.

Manapság egyre több az egyke. Az „egyszem gyerek” a szülők, nagyszülők teljes figyelmét élvezi, senkivel nem kell megosztania a játékait, a szobáját. Gyakran csak az óvodában szembesül azzal, hogy nem körülötte forog a világ. Az a legjobb, ha a gyerek már otthon találkozik és megbarátkozik azzal, hogy a számára fontos személyek nem csak érte vannak. Például, ha a szülő telefonál, vagy az utcán beszélget valakivel, nem illik zavarni, a kezénél fogva rángatni.

Természetes, hogy egy ideig -- élete első hónapjaiban -- a gyermek a „főszereplő”. Ha azonban a kelleténél hosszabb ideig tart ez a szakasz, a szülő hamarosan egy kis zsarnokkal találja szemben magát, aki annak rendje és módja szerint terrorizálja a környezetét. Ha gyermekközösségbe kerül, az óvoda réme lesz belőle vagy bőgőmasina -- verekszik vagy sír, ha a másik gyerek ugyanazt a játékot szeretné használni, amit ő. Érthető, hisz nem tanították meg, hogy nem minden kizárólag az övé. Akkor is megsértődik, ha azonnal és elsőnként nem vele foglalkoznak. Amikor hasonló gondok merülnek fel, a szülő és az óvónő segítségére (és együttműködésükre!) van szükség.

A problémák megoldásánál az a legfontosabb, hogy tilos kiabálni, büntetni és kényszeríteni! Ha például a kicsi nem akarja másokkal megosztani a játékát, maradjunk a kedves kérésnél. A csúfolódónak és a verekedőnek azonnal el kell magyarázni, hogy olyasmit tettek, ami nekik sem esne jól. Ezenkívül a szülőnek vagy a pedagógusnak rá kell vezetnie a gyereket, hogy a konfliktusokat erőszak nélkül is meg lehet oldani. (A verekedés egyfajta kommunikációs zavar -- a gyerek úgy érzi, hogy az adott esetben más nem segít.) Minél hosszabb ideje agresszív a gyerek, annál több időre és türelemre van szükség, hogy változás álljon be.

A mai gyerekeknek egyre kevesebb lehetőségük van a mozgásra, hancúrozásra, hangoskodásra. Pedig nyilvánvaló, hogy azoknak, akik játék vagy sport közben kitombolhatják magukat, kevesebb energiájuk marad a verekedésre. A sport és a stressz, illetve az agresszió megszüntetése közötti összefüggés régóta bizonyított tény.

A szülők gyakran nem tudják, miért veszekednek a gyerekek. Sokszor inkább csak sejtjük, ki volt a kezdeményező. Ne próbálkozzunk bíráskodással -- ha valakinek a pártját fogjuk, csak fokozzuk az agressziót! Hagyjuk, hogy a gyerek saját szemszögéből mesélje el a veszekedést. Ez megkönnyebbülést hoz számára.

Végezetül: ne feledjük, a gyerekek iskoláskorukig főleg utánzással tanulnak! A környezetükben található személyeket utánozva tanulnak meg állni, járni, beszélni, több ezer viselkedési mintát lesnek el tőlük. Sokat segít, ha a szülők olyan viselkedésmintát közvetítenek, amilyet gyermeküktől elvárnak. Vonatkozik ez a társas kapcsolatokra, a konfliktushelyzetek kezelésére, a kulturált vitatkozásra. Ha konfliktushelyzetben rendszerint idegesen reagálunk, valószínű, hogy a kicsi is használni fogja ezt a „mintát”.

Hozzászólások

@

Küldés