Ha dacos a gyerek

Jády Mónika  2010.11.25. 6:53

A dackorszak kihívás az egész család számára – és elkerülhetetlen velejárója a gyermek fejlődésének.

Előbb-utóbb minden baba akaratos kisemberré válik, nem csupán a mi csemeténk, hanem a pap kislánya és a pedagógia-professzorasszony kisfia is. A tiltakozó apróságok dühkitörései arra utalnak, hogy elérkeztek fejlődésük egy fontos szakaszába: felfedezték, hogy önálló lények, és kezd kialakulni az éntudatuk. Használni kezdik az „én” és az „enyém” szavakat, megtapasztalják, hogy a saját akaratuk nem azonos másokéval. Mindent ki akarnak próbálni, mindent maguk szeretnének csinálni, a szülők segítsége nélkül. Egyes pszichológusok kis pubertáskorként is nevezik a dackorszakot, amikor is a kisbabából kisgyerek lesz. Viszont a dackorszakba lépő apróságok azt még nem tanulták meg, hogyan ellenőrizhetik és uralhatják érzelmeiket. Ezért jönnek hirtelen a dühkitörések. Sokszor elég egy apróság: például, mert barkácsolás közben többször egymás után leesik a ragasztószalag, vagy a maci nem pont úgy fekszik az ágyban, ahogy ő szeretné.

A gyerekek három-négyéves korukra tanulják meg lassan, hogyan is tudják kordában tartani indulataikat. A dackorszak így általában kettőtől négyéves korig tart, de néhány gyereknél még hatéves korban is előfordulhatnak dühkitörések.

Hogy milyen gyakran és milyen erővel tombol a gyerek, az több tényezőtől is függ, mint például a temperamentum és a napi program. Egy fáradt gyermek ingerlékenyebb, mint egy kipihent, és egy örökmozgó gyakrabban talál okot a lázadásra, mint egy nyugodtabb természetű. Sok múlik viszont a szülőkön is.

Akad olyan családterapeuta, aki azt ajánlja a szülőknek, hogy néha próbálják a gyermek szemszögéből nézni a helyzetet. A tomboló apróság nézőpontjából ugyanis a szülők azok, akik ellentmondanak neki. Nincs értelme annak, hogy a szülő megbüntesse gyermekét a tombolás miatt. Inkább abban kell őt támogatni, hogy uralni tudja indulatait. Ebben a következő tanácsok segíthetnek:

Csak azt tiltsuk meg a gyereknek, amit muszáj. Természetesen fontos, hogy a gyerek ismerje a határokat, és tudja, mi az, ami veszélyes. Ám arra is lehetőséget kell adni, hogy maga tapasztalja meg, meddig mehet el. A gyereknek szabadjon hibát elkövetnie. Ha állandóan azt hallja: „Nem”, egyre frusztráltabb lesz, és kicsi marad az önbizalma.

Próbáljuk megelőzni a dühkitörést. Ha jól megfigyeljük a gyereket, rá fogunk jönni, melyek azok a helyzetek, amelyekben tombolni kezd – és kitalálhatunk ezekre az esetekre valamilyen „elterelő hadműveletet”. Ha például minden alkalommal probléma van, ha haza kell menni a játszótérről – mielőtt indulunk, meséljük el, miféle jó dolgok várják őt otthon: egy finom süti, kedvenc meséskönyvéből a soron következő történet, egy párnacsata lefekvés előtt.

A dühkitörés ideje alatt nincs sok értelme megpróbálni jobb belátásra bírni a gyereket. A „Hagyd már abba, mindenki minket néz!” akár ronthat is a helyzeten, mert a gyerek úgy érzi, nem érti meg, sőt elutasítja őt a szülő.

Ne hagyjuk egyedül a gyermeket – átvitt értelemben sem. Ha a szülő ignorálja a gyerekét vagy elküldi, csak ront a helyzeten. Próbáljuk megvigasztalni a gyermeket. Hogyan? Ez a gyerektől függ. Vannak, akik csak még dühösebbek lesznek, ha a szülő megpróbálja őket átölelni. Ilyenkor ki kell várni a „vihar” végét. Más apróságok viszont megnyugszanak a szülő karjában.

Maradjunk következetesek. Aki a nyugalom kedvéért enged, a későbbiekben nem számíthat semmi jóra. A gyerek így megtanulja: ha elég hangosan és sokáig kiabál, megkapja, amit akar. A szeretetteljes bánásmód mellett következetesség is kell ahhoz, hogy pozitív változás történjen.

Próbáljunk nyugodtak maradni, ha csemeténk „közönség” előtt tombol. Ilyenkor két dolgot tartsunk az eszünkben: először is, a gyerek nem azért cirkuszol, hogy lejárasson bennünket. Másodszor, a jelenet akkor ér véget a leghamarabb, ha egészen nyugodtak maradunk. Vagyis: vegyünk egy mély levegőt, és számoljunk tízig.

Tegyünk különbséget a dühkitörés és a célzott agresszió között. Ez egészen fontos, mert e kettőt néha összetévesztik a szülők. Célzott agresszió vagy provokálás esetén a gyerek a szeme sarkából figyeli a szülőt, mert tudni akarja, mit fog lépni. Ebben az esetben rögtön és határozottan le kell állítani a gyereket.

Írásunk a Baby cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés