Jussunk közös nevezőre!

Jády Mónika  2024.10.17. 5:15

Nem vezet jóra, ha az egyik szülő szövetségre lép a gyerekkel a másik szülő háta mögött.

Megengedjük csemeténknek, hogy néha az ágyunkban aludjon, vagy szigorúan betartjuk, hogy a saját szobájában a helye? Azt valljuk, hogy mindent meg kell ennie, ami a tányérján van, vagy nem erőltetjük, ha nem ízlik neki az étel? A gyermeknevelés során naponta merülnek fel újabb és újabb kérdések, melyekre a szülők nem mindig ugyanazt a választ adják.


A legtöbbször kevésbé fontos dolgokban nem értünk egyet: mikor kell elrakni a szobában széthagyott játékokat, mikor kell a gyereknek ágyba menni, szabad-e tévéznie, és ha igen, mennyit, milyen gyakran kaphat édességet. Néha viszont ennél fontosabb kérdésekről van szó: Milyen értékeket közvetítsünk a gyermek felé? Mennyi biztonságra, szabadságra és önállósága van szüksége csemeténknek? Mit szeretnénk másképp tenni, mint a szüleink, a párunk szülei?
A csúnya veszekedéseket ki lehet kerülni (a gyerek, valamint saját és párunk lelki békéje érdekében), ha betartunk pár szabályt: A „soha nem teszed...”, „Ha tényleg szeretnél...”, „Legalább ma nem tudnád megtenni...” kezdetű mondatokkal szinte kiprovokáljuk a veszekedést, hisz ezek azt az érzést adják a másiknak, hogy mindig mindent rosszul csinál. Persze, hogy tiltakozni fog. Ne tegyünk szemrehányást, inkább kívánságként fogalmazzuk meg, mit szeretnénk. Például: Segítenél vele, ha hetente legalább egyszer te hoznád el a gyerekeket az óvodából.

Ha valami zavar bennünket, mielőbb beszéljük meg a partnerünkkel, és próbáljunk meg egyezségre jutni. Ne ragaszkodjunk csökönyösen saját elképzeléseinkhez. Mindkét ötletet próbáljuk ki a gyakorlatban, aztán meglátjuk, melyik módszer válik be. (Lehet, hogy az, amit párunk ajánl.) Az egyik szülő például igyekszik gyorsan lebonyolítani a vásárlást, és azt mondja, csakis azt lehet a kosárba tenni, ami a listán van, meg kell tanulnia a rendet a gyereknek. A másik viszont úgy gondolja, hogy egy valamit a bevásárlás végén mindig kiválaszthat a gyerek – még akár édességet is –, és bevonja őt a bevásárlásba, apró feladatokat adva a gyereknek: keresse meg a polcon ezt vagy azt a terméket, rakja fel a könnyebb dolgokat a szalagra. (Így biztosan tovább tart a bevásárlás, de valószínűleg leköti a gyereket és eleget tesz egy kérésének – ezzel megelőzve egy dühkitörést.)

Az esetek egy részében kompromisszumot kellene kötni. Az anyák általában óvatosabbak, mint az apák. Ha egy anya megtiltja kisgyermekének, hogy a domboldalban felügyelet nélkül biciklizzen, szép gesztus az apától, ha megpróbálja elfogadni felesége félelmeit, és ő is azt mondja a fiának, hogy csak felnőtt jelenlétében ülhet fel a kerékpárra – akkor is, ha ő ezt másképp látja.

Nem vezet jóra, ha az egyik szülő szövetségre lép a gyerekkel a másik szülő háta mögött. Az egyik megtiltja a tévézést, a másik viszont megengedi a gyereknek – azzal a kikötéssel, hogy ne árulja el a szigorúbb szülőnek, hogy tévézhetett. A gyerekre nyomasztóan hat, ha titkolóznia kell. Ha a férj nem ért egyet a feleségével (vagy fordítva), fel kell vállalnia a konfliktust, és elmondania, hogy ő nem ért egyet a tilalommal, és engedélyezte a gyereknek a tévézést.

A legtöbbször alapvető párkapcsolati problémák húzódnak meg a gyermekneveléssel kapcsolatos viták mögött. A nő elégedetlen, mert az az érzése, hogy a férje nem becsüli meg az ő otthon végzett munkáját és nem lojális vele szemben. A férfi viszont azt gondolja, hogy a nő túl sokat vár tőle, nem elégszik meg azzal, amit nyújtani képes – ezért tesz neki szemrehányásokat. Ha ez a helyzet áll fenn, alaposan meg kell vizsgálni a kapcsolatot, akár szakember segítségével is.

Hozzászólások

@

Küldés