A filozófiatörténet újragondolása (4)

Dr. Szapu Marianna  2010.4.27. 5:56

Avagy Harriet Taylor Mill különleges esete a filozófiával.

Nők a filozófiában
Harriet Taylor Mill (1807 – 1858)

A filozófiatörténet feminista reflexiójának fentebb említett második irányvonalával öosszhangban szeretnék közelebbről rámutatni a feminista filozófia egyik történelmi alakjának, Harriet Taylor Millnek az esetére (1807-1858). E filozófusnő egyértelműen azok közé a kevesek közé tartozik, akiknek neve aránylag jól ismert a filozófiatörténetben, és éppen ezért úgy tűnhet, hogy elhallgatásról és láthatatlanná tételről az ő esetében nem igazán beszélhetünk (legalábbis azokkal a női szerzőkkel szemben, akiknek nevét egyetlen lexikonban, vagy a filozófiatörténeti feljegyzésben sem találhatjuk meg). Ha viszont megkérdezzük, minek köszönhető, hogy az ő neve beíródott a filozófiatörténetbe, a válasz aránylag egyértelmű – Harriet Taylor Millt, mint barátnőt, szellemi társnőt és később feleséget, szinte kizárólag egy elismert férfi életrajzából ismerhetjük – mégpedig a híres filozófus és gondolkodó John Stuart Mill életrajzából.

Nem kételkedhetünk abban, hogy éppen John Stuart Mill volt az, aki a legtöbbet tette annak érdekében, hogy e nő neve bekerüljön a filozófiai gondolkodás történetébe, hogy éppen ő volt az, aki elismerte Harriet befolyását saját filozófiai és politikai nézeteire, és ismételten, mint társszerzőt is művei megalkotásában. Például A szabadságról című iratban, melyet felesége emlékének szentelt, Harrietet nemcsak mint ihletőjét említi, hanem részben, mint „annak legjobb” szerzőjét, amit valaha megírt, és hangsúlyozza „Úgy, mint minden, amit a sok év alatt megírtam, ez a mű is éppúgy az övé, mint az enyém…” 11) Ám annak ellenére, hogy Mill több esetben is elismerte felesége szellemi társszerzőségét, Harriet mégsem úgy vált ismertté a filozófiatörténetben, mint filozófus vagy gondolkodó, hanem mint a nő, aki egy elismert férfi-filozófus oldalán állt (annak ellenére, hogy a filozófiatörténészek elismerik, bizonyos, kisebb-nagyobb, pozitív vagy negatív befolyással volt John Stuart Mill alkotására). Érdekes helyzet mutatkozik – Harriet éppen John Stuart által vált ismertté és „elismertté”, miközben ez az elismerés csak addig vonatkozik rá, ameddig szerepe van a filozófus életében. Az ő intellektuális és filozófiai alkotásai, eredményei azonban önmagukban nem számítanak a filozófia figyelmére méltónak.

Mi az oka annak, hogy az elismert filozófus nyilatkozatait, melyekben elismeri egy nő szellemi közreműködését és társszerzőségét, nem veszik különösebben komolyan? Fel lehet ismerni azok hozzáállásában, akik a filozófiai kánont írják és határoznak arról, mely személyiségek lesznek besorolva, a női teljesítménnyel, produkcióval szembeni közömbösséget? Mindenképp úgy tűnik, hogy nehezen elfogadható az elképzelés, (különösen akkor, ha nőről és férfiról van szó), miszerint a filozófiai mű két azonos értékű partner közös szellemi munkája, közös erőfeszítése és közös elmélkedésének eredménye is lehet.

A nők a filozófiában való részvételének értelmezései ugyanis többé kevésbbé egységes modellt követnek: a filozófus-férfi mellett áll a nő, mint egy múzsa vagy ihlető, eseeleg mint tanítvány. A nők kapcsolata a filozófiához, az előző modell alapján, mindig egy filozófus-férfi által van közvetítve; eszerint a nő bölcsesség iránti vonzódása közvetítve kell hogy legyen a nő férfi-filozófus iránt érzett vonzódásával, miközben a köztük lévő kapcsolat hierarchikusnak tekintendő: ő (a férfi) a tanító, a mester, a filozófus – ő pedig (a nő) a csodáló, a tanítvány, esetleg a múzsa. Ebbe a modellbe azonban nem illek bele Harriet és John Stuart kapcsolata – esetükben a filozófus partnernőjében közös munkájuk társ-szerzőjét, társ-alkotóját látta. Fontos azonban észreveni, hogy ez az eset nem vezetett az elfogadott modell felülvizsgálásához, hanem inkább mindaz elutasításához, ami nem tartozott ebbe a modellbe; tehát annak elutasításához, hogy Harrietet elismerjék, mint egyenrangú gondolkodót.

Ezzel összefüggésben figyelemre méltó, hogy a A nők választójoga (The Enfranchisement of Women) című irását, amelyben Harriet Taylor Mill szenvedélyesen érvel a nők polgári jogai mellett és követeli a nők választójogát, s amely iratot a filozófusnő legkidolgozottabb, a nők problémáját taglaló munkájaként lehet számon tartani(az írás eredetileg 1851-ben jelent meg, a The Westminster Review című, nagy befolyással bíró lapban a szerzőnő nevének feltüntetése nélkül) egy ideig Mill írásaként tartották számon. Csak miután Mill nyilvánosan is kijelentette, hogy az írás szerzője a felesége, kezdték elismeri Harrietet szerzőként. Meg kell említeni azt is, hogy Mill az életrajzában Harrietet jelölte meg társszerzőként A nők alárendeltségéről (The Subjection of Women) című munkájában, ennek ellenére ezt a munkát mindig is kizárólag csak Mill műveként ismerték el. A Harriet és John Stuart kapcsolatával foglalkozó irodalomban felmerülő, majdnem egy egész évszázadig tartó nézetkülönbségek, melyek bizonyos szövegek szerzőjének megállapítását vitatták, jól illusztrálják a berögződött filozófiai modellek merevségét. Úgy tűnik, hogy a filozófia történészei és életrajzírói számára, akik nagy lelkesedéssel kapcsolódtak be ezekbe a vitákba, a közös alkotás és közös írás gondolata olyannyira idegen és elfogadhatatlan volt, hogy Mill állításaiban (aki többször is hangsúlyozta, hogy az ő neve alatt kiadott munkák közös munkák) nem hittek, vagy képtelenek voltak hinni benne.

Harriet Taylor Millnek a nők társadalmi helyzetéről alkotott nézeteinek legérettebb összefoglalása a már említett esszé, A nők választójoga (1851), amelyet a 19. századi felvilágosult liberális feminizmus egyik legradikálisabb írásai között tarthatunk számon. A szerzőnő e műben megfogalmazza azt a követelést, miszerint a nőknek is kijár a teljes polgári és politikai egyenlőség, úgy a művelődés, mint a munka területén. Figyelemre méltó és ugyancsak radikális a házasságról, illetve a házasság törvényi szabályozásáról vallott felfogása is − szenvedélyesen védi a szabadság eszméjét a család magánszférájában is és követeli, hogy az állam törvényileg ne szabályozza a házasságot, s főleg ne tiltsa meg a válást. A természetes jogok elve alapján fogalmazza meg a női jogok igényét és követelményét: véleménye szerint az egész társadalomnak el kell ismernie, hogy a nőket ugyanolyan jogok illetik meg „politikai, polgári és társadalm értelemben, mint amilyeneket a társadalom elismer férfi-állampolgárainak”12) .

Élesen kritizálja az akkori társadalmi rendszert és kultúrális berögződéseket, amely megfosztja a nőket politikai és polgári jogaiktól, rámutatván arra, hohy az ilyen rendszer nem felel meg a társadali igazságosság elvének, hanem alapvetően igazságtalan. E társadalmi igazságtalanság megszüntetéséhez elengedhetetlen, hogy a nők rendelkezzenek az összes polgári jogokkal, beleértve az aktív és passzív választási jogot is.

További fontos feltétele a szabadság biztosítása, tehát annak lehetővé tétele, hogy a nők szabadon helyet kapjanak a társadalom valamennyi szférájában, a politikában éppúgy, mint a gazdaságban vagy az üzleti életben. A női jogok s a nők egyenlőségét tagadók ellenvetésére, miszerint a nők valódi küldetése és legfőbb feladata a család, gyereknevelés, háztartás együttesében található, többek közt azon okból kifolyólag, hogy „magasabb” társadalmi tisztségek betöltésére sem szellemileg, sem erkölcsileg nem képesek, több ellentétes példát is felhoz a történelemből és hozzáteszi: „Elutasítjuk, hogy az emberiség bizonyos részének, vagy akár csak egyetlen egyénnek is, joga lenne dönteni arról, hogy mi a megfelelő és ami a nem megfelelő pozíció vagy heíyzet az emberiség egy bizonyos része, vagy más egyének számára. Minden emberi lény számára a legmegfelelőbb helyzet a legmagasabb rendű és legszabadabb pozíció az, amelyet képes betölteni.” 13)

Harriet Taylor Mill elutasítja és kritizálja az ún. elválasztott szférák ideológiáját, amely nemcsak az ő korában volt igencsak divatos, hanem a 20. században is, s melynek maradványai a mai gondolkodásban is érzékelhetően jelen vannak. Ez az ideológia szigorúan elválasztja egymástól a férfiak számára fentartott nyilvános (közélet , foglalkoztatási és üzleti) szférát és a magánszférát, amelyebe a nőket heyezi el . A gondolkodónő elutasítja az eszmét, miszerint a közéleti szféra kizárólag a férfiak számára van fenntartva; ebben az ideológiában a nők patriarchális elnyomásának egyik mechanizmusát látja. Szerinte a modern, az egyéni egyenlőség és szabadság elveire épülő társadalomban megengedhetetlen, hogy bárki – legyen az egyén vagy társadalmi csoport – meghatározhassa egy másik csoport „helyét a világban”. Érvelését a szabadság liberális elvével támasztja alá, mikor azt hangsúlyozza, hogy a szabadság minden emberi lényt egyformán megillet, tekintet nélkül annak nemére. A liberális feminista gondolkodás individualista irányultságával összhangban érvel, mikor azt állítja, hogy minden egyén, férfi vagy nő, saját hatáskörébe kell, hogy tartozzon az, hogy szabadon és önállóan határozza meg az életstratégiáját, céljait, melyeket el akar érni, valamint saját „helyét” a társadalomban.

(Folytatjuk)



________________________________________________________

Jegyzetek

11) Mill, J. S.: O politickej slobode. In Mill, J. S.: Logika liberalizmu. Kalligram, Bratislava 2005, 45.
12) Mill, H. T.: The Enfrachisement of Women. In Mill, John Stuart and Harriet Taylor Mill: Essays on Sex Equality. Alice S. Rossi (szerk.) University of Chicago Press, Chicago, 1970, 93.
13) Ugyanott 100. o.

Hozzászólások

@

Küldés