Sorsunk a lemondás?

Kiss Julianna  2008.1.8. 9:59

Újságíróként az ember igyekszik támogatni és felkarolni az elesetteket és rászorulókat, bemutatni rossz helyzetüket, ám igyekszik a kiutat is felvázolni.

Ezen támogatásra szoruló csoport a nőké is, mert ismerjük be, pozitív diszkriminációról szóló fennkölt dumák ide vagy oda, túl sok új még nem termett a nap alatt. Se a közélet, se a családi élet tekintetében. A nők bizony mindenhol megalázó kompromisszumokra kényszerülnek. Kényszerülnek? Néha elgondolkodom: vajon ez-e a helyes kifejezés visszás helyzetünk magyarázatára?

Nap mint nap szembesülünk különböző női történetekkel: ezt megcsalták, ezt becsapták, ezt megalázták, ezt kihasználták, a legkisebbet meg jól helybenhagyták. Különböző rendű és rangú nők hasonló esetei. Amiből tanulhatnánk, ám nem tesszük! Lehetetlenebbnél lehetetlenebb kompromisszumokba vágunk bele, ahonnan aztán nem nagyon van visszaút. Vajon miért vállalunk fel vesztes dolgokat, amelyekre, már előre sejtjük, nincs gyógyír, nincs megoldás? Született mazochisták lennénk? Sógornőm viselt dolgainak alapos elemzése kellett annak megértéséhez: miért is vagyunk ilyenek. Miért megyünk bele a legképtelenebb kapcsolatokba, a legőrjítőbb dolgokba, a legmegalázóbb kompromisszumokba…

A családi felállás a következő: egy, a családját terrorizáló apa, akinek szava szent és sérthetetlen, egy, a család szentségében mélyen hívő feleség, meg a két csemete, akiknek bizony jócskán kijutott a „jóból”. Szem- és fültanúi voltak anyjuk megaláztatásainak, megveretéseinek, amit az asszony az „apátok ma egy kissé ideges” vagy a „tudjátok milyen lobbanékony” közhellyel intézett el. Soha nem vétett a belésulykolt „a férfi szava szent” ellen, vagy ha mégis, nem nyíltan, hanem az apa háta mögött, gyerekeivel összekacsintva. (Ezzel képmutatásra szoktatva csemetéit, hiszen megszokták az apa előtti színjátékot, amikor „igen apuci” rábólintottak mindenre, majd biztonságos távolságban a családi háztól meredeken ellentétesen cselekedtek.)

(Tudni kell mindehhez, hogy sógornőm is hasonló környezetből került ki. Anyja, az „ura és parancsolója” halála után is ápolja a (szerinte) gondos és szerető apa és férj emlékét. Hát hogyne lett volna rendes ember, hiszen tisztességesen gondoskodott a családjáról, nem szenvedtek hiányt semmiben! És hetvenen túl is vallja és hiszi, hogy a lehető legjobban cselekedett, amiért nem törte össze a gyerekeiben élő apa ideálját. Azért néha őket is megkérdezhetné, mert gyerekei (tehát a sógornőm is) bizony élénken emlékeznek az átsírt éjszakákra, meg a félelemre, ahogy az ágyban összebújva hallgatták az anyjukat sújtó ütések tompa zaját.)

Már nagyon sok bőrt lehúztam sógornőmről, mert úgy gondolom, élete és cselekedetei kellően elrettentő példaként szolgálhatnak. Sok év és még több tapasztalás kellett ahhoz, hogy megértsem végre döntéseinek mozgatórugóit. Pedig az ok pofonegyszerű: leutánozza az otthon látottakat. És itt most nem az „ásó-kapa-nagyharangról” meg „a jóban, rosszban, betegségben” kötelező templomi formuláról van szó, hanem a család szentségéről meg a gyerekek érdekéről. Mert a gyerekeknek családban kell felnőniük, mert csak az apa-anya közössége tud kellőképpen gondoskodni egészséges testi-lelki fejlődésükről. Jóban, rosszban, vidámságban és félelemben, szeretettel és ütlegekkel.

Sógornőmnek, a hazai példán „felbuzdulva”, sikerült megtalálnia apja méltó párját, aki ugyan nem a testét, hanem a lelkét gyötri. Húszéves együttélésük alatt a férfi ügyeskedése elszakította szüleitől, régi barátaitól, kedvteléseitől – egyszóval mindattól, ami valamikor ő volt. És akibe, tegyük hozzá rosszmájúan, a kiválasztott férfi annak rendje s módja szerint bele is szeretett. Teljesen alávetette magát férje akaratának: oda ment, ahova vitte, azt dolgozta, amit az jónak tartott, úgy nevelte a gyerekeit, ahogy az apa előírta, és akkor látogatta meg szüleit, amikor a férj kegyeskedett elvinni őt. (Ez rendszerint a szünetek elején és végén volt, amikor a gyerekeket leadták az öregeknek. Hadd élvezzék ők is az unokákat!)

Mígnem egy szép napon vége szakadt az idillnek(?): a szerető apa és férj becsajozott. Jobb munkahelyet talált, több pénzt keres, így most már végre kiélheti mindazt, amit a családalapítás hevében és a családról való gondoskodás igájában elmulasztott. Például a nőket. A kis feleség pedig, az anyai példából kiindulva, szó nélkül tűrte a dolgot. Hát hiszen továbbra is megfelelően gondoskodik róluk, hazaadja a pénzt! De aztán a férj fennakadt egy széplány hálóján, és nem tudván ellenállni csáberejének, hozzá költözött. Asszonykáját biztosítva arról, hogy ez az apró nüansz a megszokott apanázs folyósítását nem befolyásolja. Ugyanúgy a csonka család életére vonatkozó, kötelező jellegű előírásait és tanácsait sem, úgymint: vásárlások megejtése, iskolai feladatok ellenőrzése, gyerekek kimenőinek betartatása, de nem mondott le az asszonyka öltözködésébe és munkájába való beleszólás jogáról sem. A feleség pedig tűr és tűr, hallgat és nyel. Mert ugye a gyerekeket iskoláztatni, etetni, ruházni kell. Az ő érdekük mindennél előbbre való!

Elnézem ezt a szerencsétlen 45 éves nőt, és nagyon sajnálom. Ha így folytatja, ő is az anyja sorsára jut. Aki fiatalsága legszebb éveit élte le örömtelenül, minden szeretetét gyerekeire áldozva. Talán megérte, ezzel nem vitáznék… De nem gondolom, hogy egy nőnek mindenét fel kellene áldoznia a gyereke(i) miatt. Nem gondolom, hogy anyaként nincs jogom semmi másra, csak a gyerekem boldogságára. Én 35 éves vagyok, szeretem a gyerekemet és a férjemet. De a családi boldogság mellett még sok minden másra is vágyom, amitől, úgy érzem, kiegyensúlyozottabb és boldogabb leszek. Ami ugye aztán kiütközik szeretteimmel való kapcsolataimban is. Ha jól érzem magam a munkámmal, a hobbimmal, akkor jobban érzem magam otthon is. Nem a ki nem használt lehetőségek, az át nem élt élmények feszültségét viszem haza, hanem a kiegyensúlyozottságot, az örömöt, az új dolgok varázsát. És ha csalódom is valakiben, miért gondolnám, hogy nekem már nincsen semmi esélyem, mert öreg vagyok. Soha nem lehetünk elég öregek ahhoz, amit szeretnénk, és amit módunkban áll megtenni.

Példaképem a szomszédasszonyom. Nyugdíjas koráig kényelemben ám kiszolgáltatottságban élt: azt tette, amit a férje mondott, oda ment, ahova vitték. Mígnem a férje váratlan halála kizökkentette addigi tespedtségéből. És míg az anyósom rendszeresen megsiratja „a legjobb férj és apa” hirtelen elhalálozását, és szomorú telefonokkal bombázza gyerekeit, addig a szomszédasszony jogosítványt és barátot szerzett.

Még egyszer leírom hát: soha nem lehetünk elég öregek ahhoz, amit szeretnénk és amit módunkban áll megtenni!

Hozzászólások

@

Küldés