Svájc első jogásznője

Jády Mónika  2013.11.26. 4:00

Százhúsz éve Emilie Kempin-Spyri egy nők jogait védő egyesületet hozott létre.

November 12-én volt 120 éve, hogy Emilie Kempin-Spyri egy nők jogait védő egyesületet hozott létre Zürichben. Ő volt az első nő Európában, aki magándocensként oktathatott egyetemen.

Emilie Spyri 1853-ban született egy lelkész harmadik gyermekeként a Zürich melletti Altstettenben. Családja nem látta helyénvalónak, hogy lányként tanuljon. Apja, aki később a városi és kantoni tanácsban tevékenykedett, a női tanerők ellen is felszólalt. Még írónő nagynénje, Johanna Spyri (a népszerű Heidi-regények szerzője) is a hagyományos női szerepek híve volt, ő sem támogatta unokahúgát tervei megvalósításában. Így Emilie férjhez ment Walter Kempin teológushoz, és három gyermeket szült. Férje volt az, aki bátorította, tőle tanult meg mindent, ami az érettségihez kellett, így latinul is. Már 32 éves volt, amikor végre elkezdhette egyetemi tanulmányait. Rokonai nem segítették, férje pedig akkoriban már Berlinben dolgozott újságíróként. Kisgyermekei és a háztartás ellátása mellett végezte el a jogot két év alatt – „summa cum laude”, azaz kitüntetéssel. Mégsem kapott engedélyt, hogy ügyvédként dolgozzon – ez ugyanis csak a szavazati joggal rendelkezőknek, azaz a férfiaknak járt. Hiába érvelt, hogy az alkotmány szerint minden svájci egyenlő, és a svájciak közé tartoznak a nők is. Beadványát elutasították azzal, hogy érvelése „ugyancsak új és vakmerő”. Az egyetemen sem kapott állást, pedig több professzora is javasolta őt.

1888 augusztusában az egész család kivándorolt Amerikába. Emilie volt az első nő, aki a New York-i Egyetemen jogot hallgathatott, megismerte az amerikai jogot, gyakornok lett egy ügyvédi irodában. 1889-ben megalapította az Emily Kempin Law School-t, ahol a nők jogot tanulhattak. A New York Times pozitívan állt hozzá a kezdeményezéshez: azt írták, Kempin célja nem az, hogy félresöpörje a férfi ügyvédeket, hanem hogy támogatást nyújtson azoknak a nőknek, akik maguk kénytelenek gondoskodni a megélhetésükről. A magániskolának akkora volt a sikere, hogy New York városának egyeteme egy év után, 1890-ben szárnyai alá vette, és a Woman Law Class az egyetem keretein belül működött tovább. Emiliét tehát alkalmazta az egyetem, római jogot és amerikai jogtörténelmet oktatott. Előadásai híresek voltak, és cikkeket is írt.

Walter Kempin viszont nem találta a helyét New Yorkban. 1891-ben fiával visszatért Zürichbe. Mivel Emilie nem akarta szétszakítani a családot, pár hónappal később lányaival ő is visszatért Svájcba. Ott viszont újra kellett kezdenie a harcot, hogy végzettségének megfelelő állást kaphasson. Végül a Zürichi Egyetem első női magándocense lett, de nem futhatott be akadémikusi karriert. (1892-1895 között hetente 2-4 előadást tarthatott, melyeket kevesen látogattak. Ahogy az egyik helyi újság írta: A férfi diákok számára megalázó, hogy egy nő oktatja ki őket.) Emellett ingyenes jogi tanácsadást nyújtott nőknek, otthonában adott órákat laikusoknak, Frauenrecht (Női jog) címmel folyóiratot alapított, nők jogait védő szervezetet alapított. Ügyvédi irodát nőként továbbra sem vezethetett, férjével közösen nyitottak egy svájci-amerikai jogi irodát. A család anyagi gondokkal küszködött. Kempinék házassága 1896-ban felbomlott. A gyerekek egy baráti családhoz kerültek, Emilie pedig Berlinbe ment, remélve, hogy ott tovább léphet. Minden oldalról ki volt téve a kritikának: a férfi ügyvédek nem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy egy nő került közéjük, a nőjogi aktivisták pedig azt vetették a szemére, hogy nem elég radikálisak a követelései. Matthieu Schwann íróval való kapcsolata is balul sült el. A férfinak rövid időn belül új kedvese lett: méghozzá Emilie 19 éves lánya, Gertrude. Emellett az író „A női emancipációhoz” című cikkében is leszámolt egykori szeretőjével. Emilie a rá jellemző önuralommal reagált: visszafogott írásban válaszolt a cikkre, sőt, anyagilag is támogatta az újdonsült párt, mikor kiderült, hogy Getrude gyermeket vár.

A három Berlinben töltött év megviselte a jogásznőt: 1897 őszén ideg-összeroppanással intézetbe került. Később átszállították Bázelbe. Többször kérte, hogy helyezzék Zürichbe, de erre soha nem került sor. Fennmaradt egy levél, amelyben egy újságban meghirdetett házvezetőnői állásra jelentkezett. Mindenekelőtt hasznos munkára és mozgásra vágyom, mint amilyet egy háztartás nyújt, írta benne. Nincs egzisztenciám, az irodám természetesen bezárt, a klienseim már nem ismernek többé, nevemhez a szellemi betegség fogalma tapadt, folytatja. Azt is leírja, hogy nincs semmi vagyona és egyedülálló, férjétől évek óta elvált, gyermekei élik a saját életüket, a barátokkal és a rokonokkal is megszakadt a kapcsolat. Ez utóbbiak már 15 éve, tanulmányai idején elfordultak tőle. A levelet persze, nem küldték el az intézetből. Nem tisztázott, hogy a jogásznő milyen állapotban volt ekkor, tényleg szükséges volt-e állandó intézetben tartása. A bázeli Friedmatt elmegyógyintézetben halt meg 1901-ben, 48 évesen petefészekrákban. A következő években fiatalabb lánya, Agnes mindent megtett azért, hogy a lehető legtöbb nyomot eltüntesse anyja után, így megsemmisítette a levelek egy részét, bizonyítványokat, betegaktákat.

A tragikus sorsú Emilie Kempin-Spyri életét Eveline Hasler „Die Wachsflügelfrau” (A viaszszárnyú asszony) című regényében dolgozta fel, mely 1991-ben jelent meg.

2008-ban a Zürichi Egyetem emléket állított első női jogászhallgatójának és docensének: egy Pippilotti Rist tervezte hatalmas (80 cm magas, 4 méter hosszú, 2 méter széles) kék dívánnyal, melyre nyugodtan fel lehet mászni, üldögélni, álmodozni rajta. A dívány méreteihez képest kisgyermeknek tűnünk – ezzel szemlélteti a művésznő, mekkora feladattal állt szemben egykor Emilie Kempin-Spiry.

2009-ben egy emléktáblát is elhelyeztek a Zürichi Egyetemen, a „Gesellschaft zu Fraumünster” Frauenzunft (Nők Céhe) jóvoltából. (Az 1988-ban alapított zürichi Frauenzunft évente megemlékezik egy-egy nőről, aki kiváló munkássága ellenére feledésbe merült.)

Hozzászólások

@

Küldés