A szív

Puha Andrea  2011.7.24. 4:59

Tudtam, hogy éhes lesz. Mindig az volt. Bármit tettem elé, befalta. Az utolsó falatig.

Sosem sajnáltam tőle semmit. A kaján, na, azon sosem spóroltam.

– Ízlik? – kérdeztem, mikor szeletelni kezdte a szívet. Belemélyesztette a villát a húsba, mire az bő levet eresztett. Idáig éreztem a vér fémes illatát.
– Mmm... – bólogatott. Levágta az első szeletet, majd bekapta. A falat szétpréselődött a szájában, felőrölték a fogak, a gyomra éhesen kordult egyet. Mohón ivott rá egy kortyot.
– Minden oké? – kérdezte, miközben a következő falaton kérődzött.
– Persze – rántottam meg a vállam. Keresztbe fontam a karjaim, úgy figyeltem, ahogy eszik. Hirtelen nedvességet éreztem a mellkasomon, lenéztem a blúzomra, hogy megnézzem mi az. Átütött rajta a vér. Láttam, ahogy terjeszkedik a vörös folt, ahogy a cseppek egyre tovább haladnak az anyagon, beivódva annak minden szálába. Tudtam, megáll majd. Megmerevedik, olyan lesz, mint a terítőre száradt kakaó. Makacs egy folt. Nehéz lesz kimosni.

Egy idő után meguntam nézni magam, így újra figyelni kezdtem őt. Már a szív felével végzett. Járt az állkapcsa, nyelve újra és újra végigszaladt a száján, hogy kárba ne vesszen egy cseppnyi íz sem. A hús egyre inkább fogyott, rajta meg egyre jobban látszott a kielégültség. Nem sietett. Lassan, komótosan evett. Az utolsó falat után kinyalta a tányért, hátradőlt a székben, elégedetten megsimogatta a hasát, böffentett egyet, majd felállt és kiment.
– Szívesen – mondtam az üres helyiségnek.

Másnap üres maradt a tányér.

Hozzászólások

@

Küldés