Újratervezésben


Wolner Annamária  2015.10.29. 1:28

Nem tudom, hogyan s miképp kerültem ide, milyen láthatatlan kéz, vagy felsőbb akarat tolt előre.

Augusztus 20-a volt. A vihar már délutántól ott feszült a levegőben. Ültem egy teraszon, a múltam romjain, ötvenkilósan, a barátnőimmel, akik akkoriban mindig hazaküldtek átöltözni. Esett le rólam minden ruha, pedig voltak kedvenceim: a piros, pöttyös kisruha, a hímzett, nyakbakötős felső, a térdén szakadt, kopott farmer. A nyakamban egy kulcsot hordtam. Egészen aprócska ezüst, mégis mekkora jelentőséggel bírt! Az ezüst hűvöse, a forró bőrömön: szabadság, új élet, a „hirtelen harminc“ minden ígérete! Mindez ott feszült abban a nyárban, amikor valamit épp elengedtem, és valamit épp befogadtam.


Leülök most az egyik dobozra. Pakolom az életem. Újra és megint! Lehunyom a szemem. Látom magamat azon a teraszon, abban a piros, kis pöttyös ruhában. A lábamon szandál. Magas sarka volt? Talán igen! Nem emlékszem már. De a kulcsra a nyakamban egészen pontosan. És az érzésre. Újrakezdek! És a viharra. A port felkavarta a járdáról a szél, s az arcomba hordta. Valami készült! Bennem is éppúgy, mint a levegőben. Tűzijátékra készülődtem, Budapestre. A Lánchídról vágytam nézni a fények játékát a Dunán. De a vihar elgáncsolt. Késő éjjelig bántam, hogy nem mentem. Csak ültem anyám erkélyén, aztán a konyhájában, az asztalnál. A sötétben előbb az eget néztem magam felett és alattam a kanyargó folyót, miközben én már rég más égről és más folyóról álmodtam, és más konyháról, asztalról,szobáról, világról, városról. - Türelem! Lesz, minden lesz egyszer! - intett mindenki, de én akkor még csak tanultam a türelmet. ( Máig sem sikerült egészen elsajátítanom). Mint zabolátlan kiscsikó, akit épp most engedtek szabadon a karám jótékony fogságából, menni akartam. Menni, csinálni, nagy dolgokat: interjúkat, nagyriportokat, regényt, irodalmi kávézót, jazzt, koncerteket, Prágát, Budapestet, szerelmet.

Aztán lett! Kilenc hónap után az első éjszaka (kihordtam, mint egy gyereket). Egyedül! Az új ágyamban, a felújított, új hálószobámban, még ajtó sem volt rajta. Nem bántam! És dobozok mindenhol. Kipakolásra váró kincseim. Augusztus 30-a volt, pontosan emlékszem. És a nyakamban a kulcsra. A szobámon nem volt ajtó. A reggeli napsugár a nappaliból zöld utat kaphatott, hogy belopakodhasson az ablakon, és arcon simogasson. A lányom tíz éves múlt akkor. Én harminc, és annyira boldog, és szabad. Sok minden volt már mögöttem, de még több előttem. És csak erre tudtam gondolni. Volt valaki az életemben. Hogy szerelem volt-e? Már nem vagyok benne biztos. De abban igen, hogy szép volt. Minden szép volt azon a nyáron: a lakásom, a hajam, a szakadt farmerem, a kép a falon az ágyam felett. És az álmaim különösen. Pedig más városban éltem, más folyó mellett, ahonnan elvágyott a lelkem. De tudtam, ez a nap is eljön egyszer!


Kinyitom a szemem. Üres szobák, csupasz falak, mindenhol dobozok. „Mennyi minden összegyűlt, ami értékesnek tűnt, és most, költözéskor eldobnál. Annyi mást meg elvinnél, ami fontos volt és szép, de elkopott, vagy eltűnt lassanként.“ Felállok a dobozról. Belenézek. Ott lapul az apró, ezüstkulcs, megtaláltam. Csak a lánc szakadt el. Valamikor. Valahol. És a nyakbakötős, hímzett, piros felső, meg a pöttyös kisruha is megvan, s velük a vissza-visszajáró képek, abból a régi augusztusból. A csupasz falak körbeölelnek. Már csak egy kép a falon, és az ágy, amit holnap elvisznek a költöztető fiúk. Az új életben másik lesz. Ránézek a képre, mielőtt leveszem: ölelkező pár. A lánynak leomló, hosszú, vörös haja van. És 2015. szeptember 30. Egy hónappal, és kilenc évvel több. Mennyi minden volt benne ebben az időben? Sok. Rengeteg. Mit őriznek a falak? Emlékek. .Indultam a semmiből, a zéró pontról, mégis gazdagabban, mint bármely milliárdos-hős, mert a meztelenségemben is magamra tudtam húzni azt a lélekpaplant, ami melegen tartott, ha fáztam belül, és segített tovább álmodni. Itt lettem édesen szabad. Álmodtam, hittem, nevettem, sírtam. Lettem aztán kicsit, majd nagyon szerelmes. Azt hittem, ez most sokáig tart, és nem ér véget. Adtam fel az álmaimból, majd tértem vissza hozzájuk újra meg újra, mint tékozló fiú, és hűtlen szerelmes. Itt írtam az első regényemet, aztán a többit. Az álomleveleket, az első karácsonyon. Vajon hány álomlevelet ír az ember élete során?

Ülök egy dobozon újra. Egy másikon. A hajam még mindig vörös, csak hosszabb lett azóta. Egészen hátközépig ér. Őt kilóval és kilenc évvel lettem több. Egyik kevés, a másik sok. Hiányzik a kicsi kulcs a nyakamból. Talán újra vissza kéne tennem, hogy meg tudjam érinteni mindig, ha elbizonytalanodom az úton. Elindultam! Megint. Utolsó nap, utolsó éjszaka a lakásban, a városban, a folyó mellett. Annyi mindentől búcsúzom. Lobban a gyertya lángja a szekretéren. Lehajtott deszkáján sok-sok cikk, vers, novella született. És pár kiadatlan regény. Magammal viszem mindet. Talán most. Újra nekivágok: álmoknak, vágyaknak, céloknak város(ok)nak. Valamiből többem is van, olyan is, mit boldogan hagyok hátra, valamit meg visszasírok. De kaptam egy új palatáblát, amire most bármit felrajzolhatok: a száztornyú, Moldva-menti várost éppúgy, mint az álmosan hömpölygő Dunát a Lánchíddal, vagy a szőke Tisza parti Napfényvárost, a Dóm karcsú tornyaival. Hisz mind vár rám, mind az enyém. Utolsó nap! Hisz erre vártál, kislány! Ezt akartad, évek óta erről álmodtál! – suttogja egy hang, miközben ülök anyám nappalijában a földön, s a könnyeim a padlót mossák. Mert elindulni, megtenni azt a vágyott, mégis nehéz lépést: Bátorság! – mondták a barátaim mind. Menni úgy, hogy senki sem vár, sem szerelem, sem tuti biztos munka, minden csak félkészen, na meg a kis lakás. Ami albérlet, és sosem laktam életemben albérletben, s most ettől olyan érzésem van, mintha otthontalan lennék. Eladtam mindenemet úgy, hogy még nem tudom, hol vegyem majd a másikat: melyik folyó partján. Moldva? Tisza? Duna? Melyik város lesz majd az álmaim hazája? És a szerelem? A társ? Egyedül és mégis elindulni! Feltenni mindet egy lapra, és remélni, nagyon remélni, hogy a jokert húzom.


Szeged, a Napfény városa. Azt mondják, itt mindig süt a nap. És van Holt-Tisza. A nagymamám mindig énekelt nekem a Tisza holtágáról. Sétálok a folyó mentén. Diana Ross: Do you know, where you’re going to? (Tudod, merre tartasz?) Szól a fülemen. És ne kérdezzétek, mert nem tudom, hogyan s miképp kerültem ide, milyen láthatatlan kéz, vagy felsőbb akarat tolt előre. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy itt vagyok, bedobozolva magammal hoztam, az álmaimat, magamat, és a lányomat az egyetemre. Ő ugyanannyival múlt tíz, mint én harminc. Újrakezdjük. A fotelen ott van, csak úgy, hanyagul, az új, szakadt farmerem.

Őszbe hajló, október van. Fagyit enni, sétálni utcákon, tereken, halvány napsütésben merítkezni, merni. Térkép nélkül is elindulni, s (talán) végre megérkezni. Újratervezésben!



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Anyagias sütemény

Danczi Mónika

Mai anyagias világunkban – hallatszik mindenfelől.

2015.11.2.    16


Egy tábor pillanatképei

Nagy Erika

Nyári jegyzet - szigorúan 18 felettieknek...

2015.7.21.  1    2


Az anya

Mester Györgyi

Az egyszeri gyermek világgá ment. Sokáig odavolt a nagyvilágban, ám egyszer csak hazatért...

2015.5.2.    26


Emberi habos kakaó

Palkó Emese

Nem fontos a lány neve. Nem fontos a férfié sem. A lány nevet adott a férfi kutyájának, de csak magában.

2015.3.2.    37


Lavina

Mester Györgyi

Az egész egy aprósággal kezdődött.

2014.7.2.    7


Nincs más szerelem

Halász Kata

A hétvégi vers helyett ezúttal rendhagyó módon egy irodalmi impresszióval jelentkezünk.

2013.12.15.    8


Csönd

Póda Erzsébet

Néha nem lehet azt mondani, hogy majd lesz valahogy.

2013.9.15.    26


Tavaszi sugallat

Nagy Csivre Katalin

A várva várt tavaszi napsugarak, ha sokat késve is, de megérkeztek.

2013.4.17.   


Mosoly

Puha Andrea

Csendes a ház, mindenki alszik még. Valamikor hajnal és reggel között jár az idő.

2013.4.10.  1   


Kilátások

Puha Andrea

Az ablakpárkány volt a kedvenc helye.

2013.3.21.    17


Néha

Puha Andrea

Néha mások vagyunk, mint azt elvárják tőlünk. Miért is ne?

2013.3.5.  2    22


Biztos pont

Puha Andrea

Nincs annál rosszabb, ha megállsz és egy helyben toporogsz.

2013.2.25.    29