A biológiai apa

Francis W. Scott  2008.3.11. 21:44

Úgy gondoltam, mivel csak negyven perc múlva lesz a találkozóm Greennel, még nyugodtan meglátogathatok valakit.

A dolog bökte a csőrömet már akkor is, amikor első ízben hallottam róla, aztán amikor az eset másodszor is megtörtént, annyira feltúráztattam rajta az agyam, hogy le kellett szaladnom a törzshelyemre, és legurítani két Smirnoffot. Akkor még tehetetlennek éreztem magam, és állandóan csak azon filóztam, mit tennék ezzel a mocsokkal, ha a kezeim közé kerülne. Tegnap harmadszor is megtörtént. Úgy éreztem, elég az iszogatva fantáziálásból.

A háztömb valahol az East Rivertől még jóval északabbra volt, csaknem a város külső körgyűrűjében. Még nem tartozott a nyomornegyedekhez, de érezhető volt az a semmivel sem összehasonlítható bűz. A taxi nem is vitt volna tovább, idáig még épp elmerészkedett.
A harmadikon lakott. Kettesével szedtem a lépcsőket felfelé, közben ütemesen lélegezve, ahogy kell. Mire felértem, az adrenalin az egekig szökött bennem. Csak három lakás volt az emeleten, kettőn valami névtábla szerű cetli is lógott: az egyik Franklin, a másik Pole nevű lakóját hirdette. Kizárásos alapon a harmadik ajtón dörömböltem be.
– Ki vagy? – szólt ki a gyűlöletes hang, és biztos voltam benne, hogy nem józan.
A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam, rendőrség, de még épp időben váltottam taktikát:
– Ne hülyéskedj, Strakow! – szóltam vissza. – A százasodat hoztam, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád.

Hát persze, hogy nem kiabált vissza. Pénzszagot szimatolt, úgyhogy amilyen gyorsan csak bírt, az ajtóhoz jött. Amikor kinyitotta, még mindig nem tettem semmit. Már majdnem cselekedtem, aztán visszatartottam magam. Először körül akartam nézni.
– Ki a szar vagy? – nézett végig rajtam. – Mikor adtam én neked pénzt?
– A múlt héten, te barom – válaszoltam, és megpróbáltam olyan pofát vágni, mintha régi haverok lennénk.

Bevallom, nem ment. Minden színészi tehetségem csődöt mondott, hiszen valami sokkal ősibb, sokkal erősebb ösztön lett úrrá rajtam: a düh érzete. Meg akartam ölni, bár tudtam, azt nem tehetem.
– Be sem engedsz? – löktem arrébb a bűzlő testet. Csak egy koszos boxert és egy lyukas kisinget viselt. Legalább egy éve nem borotválkozott, és még rosszabbul, sokkal rosszabbul nézett ki, mint tegnap a híradóban.

Részeg volt, ez kétségtelen. Látszott a szemein, az üres ábrázatán. Beléptem a lakásba, ő meg még mindig csak a nyitott ajtónál állt, és próbált rájönni, vajon ki lehetek. Na majd mindjárt megmutatom neked, gondoltam. Előbb azonban látni akartam.
Nem volt nehéz megtalálni, nem mintha egy garzonban bármit is nehéz lenne. A konyhaasztalon feküdt kis mózeskosarában, amit a kórháztól kapott. A pelenkája – szintén a kórházi – irdatlanul bűzlött rajta. Ez az állat cseszett rá tisztába tenni. Ami viszont még ennél is sokkal rosszabb volt: a foltok…

A pár hónapos kislány testét kék-zöld foltok tarkították, gyönyörű kis pofiján pedig egy vörös ütésnyom éktelenkedett.

Nem bírtam tovább…

Amikor elkaptam Strakowot a hajánál fogva, nem voltam rendőr. Akkor sem, amikor ökölbe szorított jobbommal szilánkokra zúztam az orrcsontját – az ötödik ütésig nem álltam meg.
Úgy üvöltött, mint a sakál, és engem ez idegesített.
– Felébreszted a gyereket, te mocsokláda!!!

Akkor sem voltam rendőr, amikor a heréit a térdemmel feltoltam a gyomrába, és persze akkor sem, amikor már vérmaszatos, pusztításba merevedett öklömmel elkentem az arcát, hogy a következő fájdalmas csattanást a faltól kapja.
Rendőrként mindezt nem tehettem meg. A jelvényem elő sem került. Felszólíthattam volna, hogy jöjjön be velem az őrsre, szóbelileg megfenyegethettem volna, meg persze a jogait is köteles lettem volna felsorolni.
Lószart voltam én rendőr ezekben a percekben…
Csak egy erőszakos járókelő voltam egy olyan környéken, ahol bármi megtörténhet.
Amikor gyomorba vágtam, összecsúszott, és ez megint felidegesített.
– Állj a lábadra, te szarházi! Állj fel, vagy eltöröm mindkét térded!

Nyögés és gurgulázás hallatszott a bűzlő testből, meg valami könyörgésféle. Nem akartam meghallgatni. Igazából azt sem akartam, hogy könyörögjön, szóval úgy gondoltam, jó ötlet lesz szájba rúgni.
És a rohadt életbe, jól esett, amikor megtettem!

Felrángattam a földről, aztán kihajítottam a lakásból. Nekiesett a korlátnak, amibe megpróbált belekapaszkodni, de nekem más terveim voltak. A jobbom még mindig viszketett, úgyhogy rávágtam az ujjaira, mire rögtön elengedte a kapaszkodót. A lépcső szélén kicsit hadonászott a levegőben, én meg már attól tartottam, hogy esetleg visszanyeri az egyensúlyát, úgyhogy bevittem egy gyönyörűen ívelt bal horgot az állkapcsára. A csont repedését öröm volt hallani, aztán az egyre felismerhetetlenebbé váló húscafat gurulni kezdett a lépcsőn.

A lépcsőfordulóban megállította a fal, ő meg úgy feküdt ott, mintha már halott lenne. Tudtam, hogy nem az – messze volt még tőle.
– Na ide figyelj – nyomtam a számba egy szál Marlborót. A hangom egészen nyugodt volt, csak a zihálásom zavart be csöppet a képbe. – Már először sem kellett volna kidobnod a gyereket a kukába. De akkor legalább eljutott a kórházba, gondos kezek közé, aztán a jólelkű Lynnék örökbe fogadták. – Meggyújtottam a cigit. – Erre te mit csinálsz? A törvény által felruházott jogodnál fogva visszaveszed tőlük… Csak hogy tudd, az eddigieket nagyjából ezért kaptad.

Nem találtam rajta fogást, úgyhogy inkább fel sem ráncigáltam – elrugdaltam a következő lépcsőig, aztán egy szép talpassal innen is legurítottam. A következő fordulóban megismételtem, és nem azért, mert jól nézett ki vagy mert örömömet leltem benne. Na jó, talán egy kicsit…

– A gyereket a következő pénzosztás után megint a kukából szedik ki, és alig tudják életben tartani – folytattam a történetet. – Borzasztó küszködések árán meggyógyítják. Lynnék még nem tettek le róla, így ismét örökbe fogadják. Megszeretik, nevelik, CSALÁDOT és OTTHONT adnak neki. Erre… a kurva életbe, erre te mit csinálsz?!

Nem tudott válaszolni, épp hogy csak a légzés ment neki.

– Megint csak élsz az istenverte törvény adta jogaiddal! Ezért még három lépcsőn foglak végigrugdosni – közöltem vele teoretikusan, és be is tartottam a szavam.

Amikor leértünk a földszintre, már én sem ismertem rá. Egész testét vér és mocsok borította, ez utóbbit a három emeletnyi gurulásnak köszönhette. A lábam elfáradt, úgyhogy felrántottam, hogy nekivágjam a bejárati ajtónak. Nekicsapódott, aztán persze újra összerogyott. Kinyitottam az ajtót, felrántottam Strakowot, és újból eldobtam. Biztos voltam benne, hogy jó pár csontja eltört már…
A konténerek az út túlsó oldalán sorakoztak. Fogtam Strakowot, talpra állítottam, és valahogy elvonszoltam a legközelebb álló konténerig.
– Ezt meg most azért kapod, mert harmadszor is megismételted az egészet.
Fogtam, és fejjel lefelé belehajítottam a szemétbe. A zajok alapján nem kevés üvegcseréppel találkozhatott az arca, de valahogy még most sem tudtam sajnálni. Már majdnem hátat fordítottam, amikor eszembe jutott valami.
– Várjunk csak – túrtam bele a konténerbe, hogy megkeressem a fejét, és a hajánál fogva felhúzzam a felszínre.

Még én is megrémültem, ahogy megláttam azt a péppé zúzott valamit a kezeim közt. Érdekes, hogy ez egy arc, jutottak eszembe Woody Allen szavai. Ha képes lett volna beszélni, biztosan azt kérdezte volna, mi a francot akarok még tőle, úgyhogy válaszoltam neki.
– A kislány ma kórházba kerül, és amint felépül a sérüléseiből, Lynnék magukhoz veszik. Méghozzá örökre, megértetted, te utolsó gané? Ha esetleg mégsem így történne, és a biológiai apa jelentkezne a gyerekért, akkor én újból meglátogatom a biológiai apát. Azt pedig ne is akard tudni, mit kapsz tőlem, ha legközelebb meglátogatlak. A mai csak enyhe pofon volt ahhoz képest, érted? Elég perverz a fantáziám ahhoz, hogy ennél még sokkal szebben kicsipkézzem a seggedet, felfogtad?

Valamit nyögött, és olyan szaporán bólogatott mellé, hogy nem lehettek kétségeim. Rázártam a konténer tetejét, a lakat helyére pedig egy rozsdás vascsövet szúrtam be, hátha ki akarna jönni. Hát jó ideig nem fog, az tuti…

A mentők tizenöt percen belül kiértek, a taxira még ötöt kellett várni.

Így most épp időben érek oda Greenhez, és még ideges sem vagyok. Talán majd meglátogatom Lynnéket és a kis Rosie-t a jövő hónapban, és viszek nekik valami ajándékot is. Mr. Lynn talán szereti a Smirnoffot.

Úgy éreztem, kivételesen jó nap a mai…

Hozzászólások

@

Küldés