Póda Erzsébet  2014.12.31. 0:25

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

A nagy sötétségben különös módon látszott a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, mely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kilátszó tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára. Az apja hideg, kemény ember, még soha nem nézett a szemébe. Pedig a kislány annyira vágyta, hogy támaszt találjon benne! Keveset találkoztak, az ember későn járt haza, de ha megérkezett, megdermedt a házban a levegő. Az anyja furcsa, szórakozott asszony. Többnyire nem figyelt rá, a gondolatai valahol nagyon messze kalandoztak. Bár esténként néha felolvasott egy-egy mesét – ezt nagyon szerette. De hiába próbált közel kerülni hozzá, nem sikerült. Néha az ölébe bújt, belefúrta az arcát a meleg ruhájába, vagy átkarolta a nyakát, és a vállára hajtotta a fejét, de mégsem... Mégsem érzett semmi elfogadást.
A nagymama, ó igen! A nagymama egész más volt! Az ölébe vette, megfogta a kezét, a szemébe nézett, és mosolygott az arca. A lelkük összefonódott, mintha ezer meg ezer éve ismerték volna egymást. Soha semmilyen érzés nem hasonlított ehhez a beteljesedéshez.
De a nagymama nemrég elment. Kezébe vette görbebotját, elment, és soha többé nem tért vissza. Éjjelente álmában látta ugyan megérkezni, olyankor boldogan futott feléje, átkarolta, kis lelkét elöntötte a nehéz-édes boldogság, de aztán az álom szertefoszlott, és felébredve a jóságos öregasszony már nem volt sehol.
A kislány összehúzta magán a pokrócot. Jobb lenne az ágyba bújni, ott a kályha mellett jó meleg van, gondolta, de nem mozdult. Állát tenyerébe támasztotta és visszanézett a sötétségbe.
A hó rendületlenül zuhogott.
Idebent duruzsolt a vaskályha, a lángocskák lassultak, már csak ide-oda hajladoztak fáradtan.
Az emberek mélyebbre bújtak a hatalmas ágyban.
A kislány fázni kezdett. A foszlányokat nézte, melyek az égből hullottak alá. Észrevette, hogy az egyiken egy furcsa kis fekete lény ül. A foszlány a földre esett, a lény eltűnt. Újra feltekintett az égre, a hatalmas hópelyhek egyre csak hullottak alá. Sok-sok fekete lény jelent meg, ott kavarogtak az égen. A földre esve azonban eltűntek, növesztve a szürke hóréteget. Az ablak előtti hatalmas, kopár jegenyefa tetején megjelent egy hókígyó. Tekeregve közeledett a fa gyökeréhez. Mikor az ablak magasságához ért, megállt, és a kislány felé fordult. Mondott valamit, de a gyermek nem értette. A kígyó ingatta a fejét, majd eltűnt a földben.
Nemsokára a távolban, a zuhogó hótól alig láthatóan megjelent egy alak. A kislány szemét erőltetve nézte, mert ismerősnek tűnt számára. Az alak nehezen közeledett, lassan, nagyon lassan, a mély hóban nehezére esett a haladás.
Az égből újabb sötét lények hullottak a talajt borító hótakaróra, s ott eltűntek a szürkeségben.
A kislány megfeszítette soványka testét és figyelt. Az alak egyre közelebb jött, s ő felismerni vélte. Szája szólásra nyílt, de hang nem jött ki a torkán. Végre ráeszmélt: a nagymama jött, a botjával segítette magát a nehéz hóban. A nagy szürkeség lassan fehéredni kezdett az alak körül, majd ragyogó fehérré változott. A nagymama az ablak előtt állt, botjára támaszkodva megpihent, és a kislányra emelte tekintetét. Mosolygott, és mintha hívta volna. A gyermeket elöntötte az ismerős érzés, az a nehéz-édes boldogság, mely ömlő melegként áradt szét minden testrészébe. A nagymama hívogatóan nyújtotta ki felé karjait. A kislány levetette magáról a pokrócot, kilépett az ablakon, s boldogan futott feléje. A vastag hó, mintha csak könnyű tollréteg lenne, simogatta a talpát. Átkarolta az öregasszonyt, s a szemébe nézve úgy érezte, ezer meg ezer éve ismeri ezt az embert, ezt az érzést, és soha nem akar már semmit, csak vele maradni.
A pillanat finom meleg volt: a nagymama átkarolta, kendőjébe bugyolálta a kislányt, és elindult visszafelé, arra, amerről érkezett. A nagy fehérség lassan visszahúzódott, helyét ismét átvette a sötét szürkeség.
Hatalmas foszlányokban zuhogott a hó az égből.
A kályhában végleg kialudt a tűz.

A reggel vakító fehérséggel fogadta a felébredő szülőket. A kislány ágyában nem volt senki. Hiába keresték, csak egy félrecsúszott pokrócot találtak az ablak elé húzott széken...



Hozzászólások

B. Szabi, 24. 12. 2009 10:39:00 !!!
Most kicsit leesett az állam. Szerintem Csoma Lilla eddigi legjobb (sőt, csupa nagybetűvel: LEGJOBB) írását olvashattam. Nem számítottam ilyen kegyetlenül ütős, mégis szívszorítóan gyönyörű befejezésre az írónő tollából. Gombóc van a torkomban. Lenyűgözött. Köszönöm.
Pandi, 24. 12. 2009 12:05:18
Nagyon nagyon szép!!!!!:))))))))))))))
@


Kapcsolódó cikkek

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


Csönd

Póda Erzsébet

Néha nem lehet azt mondani, hogy majd lesz valahogy.

2013.9.15.    26


Olthatatlan parázs

Póda Erzsébet

Bátyáim óvtak széltől, naptól, hideg víztől, rossz időtől, mások csípős nyelvétől.

2013.3.3.  1    27


A kisbaba

Póda Erzsébet

Rekkenő hőség volt. Mezítelen talpamat hiába dörgöltem némi enyhülés reményében a fűcsomóhoz. Nem segített.

2012.6.24.    11


Borsószemek

Póda Erzsébet

Felemeli a kendőjét és a fejére teszi, hátul megköti. Közben lehull egy hosszú ősz hajszál...

2012.4.29.  1    9

A rovat további cikkei

Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    2


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22