A kisbaba


Póda Erzsébet  2012.6.24. 4:59

Rekkenő hőség volt. Mezítelen talpamat hiába dörgöltem némi enyhülés reményében a fűcsomóhoz. Nem segített.

A temető szélén ültünk Valikával egy árnyas fa alatt. Hogy mennyi idő lehetett, azt nem tudtuk, de ugyancsak éhesek voltunk már mind a ketten. Gyomrunk korgását papsajt rágcsálásával próbáltuk enyhíteni, bár a hőségtől nem is igen lett volna kedvünk enni. A libák, mint egy-egy kövér vánkos, az árokban pihegtek. Vagy a nagy melegtől, vagy, mert már degeszre tömték a begyüket, de nem mozdultak. Megállt a levegő is, az árnyas fák levelei fonnyadtan fityegtek az ágakon. Tegnap sem történt semmi, azelőtt sem. Holnap sem fog. Gondoltam magamban. Mezítelen talpamat némi enyhülés reményében egy fűcsomóhoz dörgöltem. A fűcsomó azonban langyos volt, nem adott igazán enyhet. Arrébb húztam magam, közelebb a libákhoz és nekidőltem az árokpartnak. Valika nem követett, csak lustán utánam nézett.

Felnéztem az égre. Sehol egy felhő. A falu kihalt, mintha mindenki elhagyta volna, pedig csak a kunyhók mélyére húzódtak az emberek a hőség elől. Szememmel lomhán pásztáztam a környéket. Egyszer csak egy asszonyt láttam közeledni a jegenyék övezte úton. A legszélső házból lépett elő, onnan, ahol a falu legszebb lánya, a tizenhét éves Orbán Rózsi lakott. Összehúztam a szemem, hogy jobban lássam, ki is az. Furcsának tartottam, hogy ebben a lassított időben milyen iparkodva szedi a lábát. Hóna alatt köténybe csomagolt batyut tartott. Nemsokára felismertem. Bora néne volt az, a falu bábaasszonya. Visszadőltem az árokpartnak: Bora néne úgysem erre jön, hanem haza az erdőszéli viskójába.

Lehunytam a szemem, a nagy meleg kifárasztott. Kis idő múlva azonban fel kellett néznem, mert éreztem, valaki a közelemben van. Bora néne állt előttem. Hallod-e te, Böske! Mondta. Idefigyelj! Összerándult a gyomrom. Bora néni nem volt szép asszony. Úgy is mondhatnám, félelmetesen csúnya volt. Öreg, ráncos, vastagszemöldökű, kicsit púpos, de legalábbis nagyon görnyedt. Felugrottam. Idefigyelj, mondta még egyszer. Előhúzta a hóna alól a kis csomagot. Most bemész a temetőbe, és ezt a kerítés mellett elásod, így, ahogy van, de azonnal! Nem bontod ki, csak elásod! A kezembe nyomta a furcsa batyut. Szólni se tudtam, úgy megijedtem tőle. Csak bólintottam. De senkinek egy szót sem, megértetted? Mert ha meghallom, hogy valakinek is elmondod, eljövök érted éjjel és kitépem a nyelvedet. Azzal a köténye alá nyúlt, elővett egy darab krumplicukrot és a rongyos nadrágom zsebébe dugta. Reszkettem az ijedségtől. A kis csomagot a kezembe fogtam, és álltam egy helyben, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Mire vársz? Szisszent föl Bora néne. Takarodj!

Megfordultam, és a temető kapuja felé vettem az irányt. Szemem sarkából még láttam, hogy a bábaasszony visszatér a kocsiútra, és viskója felé indul. Valika egy ideig száját tátva ült a fűben, de nemsokára ott éreztem a hátam mögött. Böske, mondta súgva, Böske hova mész, mit csinálsz? Csss, Valika, csöndesen! Súgtam vissza, de nem mertem hátranézni. Gyere utánam! Nem tudom, miért beszéltem halkan, hiszen senki nem volt a közelünkben. Viszont éreztem, hogy az a csomag, amit a bábaasszony a kezembe nyomott, az valami fontos... Sejtésem támadt, hogy mi lehet benne, de nem mertem még gondolni se rá. A parancsot azonban teljesítettem. Megszoktam már, hogy a felnőtteknek mindig szót kell fogadni. Egymáshoz nem szóltunk hát, hanem elmentünk a temető végébe, a túlsó, legmesszebb sarkába, ahol már nem voltak sírok, csak cserjék, bokrok meg fák. Valika szótlanul követett. Letettem a kis batyut a kerítés mellé. Aztán ránéztem Valikára. Hallod, én nem tudom, mi lehet ez, de kibontjuk, jó? Valika nem szólt, csak bólintott. És senkinek, de senkinek nem mondjuk el! Érted? Valika megint bólintott.
A szívem a torkomban dobogott. A kezem citerázott, ahogy a kis batyut csomagolni kezdtem, pedig sose remegett azelőtt. Az anyagot kibontva egy kisbaba bukkant elő. Egy gyönyörű, fekete hajú, hosszú szempillájú, szép arcú újszülött. Nem olyan volt, mint a testvéreim. Ők csúnyán, gyűrötten, ráncosan, öreg arccal érkeztek a világra. Ez pedig szép volt. Ilyen babát szerettem volna magamnak mindig. Ilyen igazit! Valika rémült szemmel nézett rám. Megijedt. Böske, én félek, mondta sírásra görbülő szájjal. Ej, ne bőgj, ne félj, nem lesz semmi baj! Kicsit játszunk vele, aztán eltemetjük. Láttam, hogy a szegényes pólya alatt, amibe a babát becsomagolták, nincsen ruha. Nem is bontottam tovább. Kezembe fogtam, ringattam, énekeltem neki. Aztán odaadtam Valikának, aki ugyan húzódozott, de ő is karjaiba vette, dajkálta, és ő is énekelt neki egy rövidet, aztán visszaadta nekem. Azt játszottuk, hogy kisbabám született, és a szomszédasszony átjött megnézni. Dajkáltam, énekeltem, megsimogattam a fejét, selymes hajacskáját, gyönyörködtem benne, hogy milyen szép és csodáltam valószerűtlenül hosszú szempilláit. Valika megelégedett a szomszédasszony szereppel. Aztán eszembe jutottak Bora néne szavai! A babát becsomagoltam, majd körbejártam a temetőt, hogy keressek valamit, amivel gödröt tudunk ásni. Találtam is egy kapa-maradványt. Kikapartuk a sekély gödröt, a babát szépen belefektettük, de előtte még énekeltünk neki egy altatódalt. Aztán paposdit játszottunk: én voltam a pap, Valika meg a siratóasszonyok. Végül eltemettük a halott csecsemőt.

Szótlanul mentünk a libákhoz. Már alkonyodni kezd nemsokára, néztem az égre, elindultunk hát a faluba.

Egész éjjel nem tudtam aludni, de nemcsak a hőség miatt. Egyre csak a szép kisbabára gondoltam. Nem értettem, hogy lehet halott, mikor olyan szép, amilyen szépet még soha nem láttam. Forgolódtam, tele volt a fejem mindenféle képekkel, gondolatokkal. Még olyanokkal is, amelyeket nem is értettem. Hajnal felé arra riadtam, hogy azt álmodom, a csodaszép kisbaba felül a kis sírhalma tetejére, és mosolyogva nyújtja felém pici karjait...

Másnap kora reggel megint a temető felé vettem az irányt a libákkal. Valika később csatlakozott hozzám, ő közelebb is lakott a temetőhöz. Kicsit leültünk az árokpartra, elővettük a darab kenyeret, amit ebédre csomagoltak nekünk. Csakhogy nem bírtuk megenni, pedig máskor egyszerre megettük az egészet, így estére farkaséhesek voltunk mindig. Most azonban törtünk belőle egy darabot, aztán a többit visszatettük a tarisznyánkba. Én csak egy valamire tudtam gondolni. Próbáltam szólni Valikához, de nem tudtam, hogyan mondjam el neki, mit akarok. Aztán szétengedtük a libákat. Nem kell azokat igazán vigyázni, van magukhoz való eszük, megtalálják a legjobb legelni valót a maguk számára. Erőt vettem magamon. Gyere Valika, mondtam, megnézzük a sírt. Valika a szájába kapta hüvelykujját, tekintete ide-oda rebbent, de utánam jött. A sír olyan volt, mint tegnap, senki nem bántotta. Hallod-e, Valika, kigondoltam valamit... Valika ijedten nézett rám. Már-már sírásra görbült a szája. Talán megsejtette, mit találtam ki. De azért kimondtam. Ássuk ki újra, nézzük meg, milyen! Ne félj! Aztán visszatemetjük megint, ugyanúgy, mint tegnap. Most Valika reszketett, mint előző nap én, s az ő lába is, mintha földbe gyökerezett volna. Szeme sarkából megindult egy könnycsepp. De én nem féltem. Tudnom kellett, hogy az a szép kisbaba ugyanolyan szép-e, mint tegnap. Nekifogtam a munkának, újra kikapartam a gödröt. A baba ugyanott volt, ugyanúgy, ahogy tegnap eltemettük. Az arca ugyanolyan szép volt, puha, fekete hajacskája semmit sem veszített selymességéből, szempillái valószerűtlenül hosszúk maradtak. Lesöpörtem róla a földet, megtisztogattam. Karomba vettem, és énekeltem neki. Dajkáltam, szeretgettem. És egyre csak csodáltam. Valika nem mozdult. Játszani sem akart. Így aztán egy idő után, bár nem akartam, szinte szenvedtem, de kénytelen voltam a babát visszatemetni. Ugyanúgy, mint az előző napon. Újra eljátszottam a temetést, most egyedül, mert Valika nem akart, csak lekuporodott mellém, és halkan sírdogált. Böske, én félek, mondogatta egyre. Látod, Valika, már temetem is. Szedünk rá virágot, hogy neki is legyen. Valika erre megnyugodott. Mire a temetést befejeztem, s a kis sírhalom tetejére egy nagy keresztet rajzoltam a földbe a kezemmel, Valika már összeszedett egy színes virágcsokrot. Azt a fejrészhez tettük, majd a libákhoz indultunk.

Az árokpartra ültünk mindketten. A rekkenő hőségben nem volt kedvem semmihez. Valikának sem. Bár a bensőmben egyre éreztem azt a furcsa remegést, ami tegnap óta úrrá lett rajtam, csak feküdtünk a nagy fűben, és láttam, hogy ő imádkozik. Így én is imádkozni kezdtem.

Ahogy így pilledtünk a temető kerítése mellett, egyszer csak egy fiatal lányt láttam közeledni a jegenyék övezte úton. A legszélső házból lépett elő, onnan, ahol a falu legszebb lánya, a tizenhét éves Orbán Rózsi lakott. Ahogy közeledett, felismertem. Orbán Rózsi jött az úton, fehér ruhában. Azaz, ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy csak egy fehér pruszlik, meg egy fehér pendely van rajta. Megbolondult, gondoltam magamban, nem illik ilyen viseletben utcára menni. Aztán hirtelen furcsa érzéseim támadtak: érthetetlen gondolatok, a kisbaba, a bábaasszony, az éjszakai álmaim képeinek valamiféle egységes, ám felfoghatatlan magyarázata. Nem tudtam megfogalmazni magamban, mégis, azt hiszem, felfogtam a történteket...

A falu legszebb lánya, Orbán Rózsi ugyanolyan gyorsan termett előttem, mint Bora néne. Hosszú szőke haja vastag fonatban lógott a hátára, szeme vörös volt a sírástól. Kezét tördelte, és halkan, szaggatottan kérdezte tőlem: Hová tettétek? Hová tettétek? Hol van?! Aztán már szinte sikított...

Gyere, megmutatom, szóltam, és a szívem majd´ megszakadt, ahogy láttam, mennyire szenved. Tudtam, hogy ő is azt a gyönyörű kisbabát akarja. Az érzések hullámai újra úrrá lettek rajtam. A fejemben zúgó harangok szólaltak meg, szédültem, a gyomrom émelyegni kezdett, torkomat sírás fojtogatta. Az imént még én csitítottam Valikát, most nekem is nagy szükségem lett volna csitításra, vagy legalábbis valamiféle vigaszra. De azt is tudtam, most nem sírhatok, mert akkor valami igen rossz fog történni. Rózsi szótlanul jött utánam. Nemsokára Valika is megjelent mellettünk. A temető sarkába mentünk. Rózsi térdre borult a kis sírhalom mellett, majd rá a sírhalomra, és vigasztalhatatlanul zokogni kezdett. Valika megint nagyon megijedt. Egyik lábáról a másikra állt. Csorogtak a könnyei. Most már az enyéim is. Letérdeltünk mind a hárman, és sírtunk, egyre zokogtunk.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így. Valika belefáradt a sírásba, maszatos arccal kérdezte tőlem: Böske, most mi lesz? Nem tudom, Valika.
Rózsihoz szóltam, de nem válaszolt. A zokogása már alábbhagyott, csak a könnyei ömlöttek kiapadhatatlanul. Kisbabám, kicsi babám, sírdogált a sírhalmocskára borulva, azt egyre ölelgetve. Haja szétbomlott, fehér pruszlikja és pendelye piszkos lett a poros földtől. Nem tudtam, mit mondjak. Nem is akartam mondani semmit. Nem tudtam, Rózsi látta-e azt a csodaszép babát, de ha látta, akkor talán belehal abba, hogy nem dajkálhatja, nem ölelgetheti, nem szeretgetheti, nem énekelhet neki soha már. Éppen ezért nem mondtam neki azt, amit pedig kigondoltam, hogy ássuk ki újra... Inkább megérintettem a vállát, simogattam, szólongattam, de ő csak sírva feküdt a sírhalmon. Már alkonyodott, mikor Rózsi anyja megjelent a temetőben. Eltaszigált bennünket a sír mellől. Menjetek, hajtsátok haza a libákat, mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Éjszaka nem tudtam aludni. Felkeltem hát, és elhatároztam, hogy elmegyek a temetőbe. Iszonyúan féltem, mert nem szabad éjszaka temetőbe menni, ezt már megtanultam az öregektől, mert akkor egy szellem mindig vissza fog járni hozzánk. Mégis mennem kellett.
A telihold fénye mellett osontam a falu utcáján. Orbán Rózsiék háza mellett azonban megálltam. Láttam, világos van náluk. Az ablak elé léptem, lábujjhegyre álltam, és megpróbáltam belesni rajta. A szobában Rózsit láttam az ágyában feküdni. Szeme becsukva, mintha nem is élne. Mellette Bora néni állt, épp valami borogatás-félét tett Rózsi homlokára. Rózsi anyja egy széken ült.
Meggondoltam magam, visszafordultam. Elég lesz, ha csak holnap nézek el a temetőbe.

Kora reggel kihajtottuk a libákat. Első utam a temető sarkába vezetett. Valikát nem hívtam, nem akartam megríkatni. A síron ott volt a tegnapi virágcsokor. Megálltam, imádkoztam egy kicsit, megigazítottam a virágokat, majd kimentem a libákhoz. Nem akartam többé a kisbabára gondolni. Sem Rózsira. Sem azokra a dolgokra, amelyeket valahol nagyon mélyen élesen kirajzolódtak a tudatomban.

Mondtam Valikának, hogy szedjünk papsajtot. Azt rágcsáltuk, miközben kisebb földgöröngyökkel próbáltuk eltalálni a távolabb legelésző libákat. Csak a hátukat persze, nehogy véletlenül kárt okozzunk bennük.

Bora néni jelent meg az úton. Odafutottam hozzá. Köszöntem, de nem kérdeztem semmit, csak néztem rá. Nem nézett vissza. Az arca szomorú volt. Úgy tűnt, nem akar mondani semmit. Végül mégis visszafordult, és így szólt, kifejezéstelen hangon: Megzavarodott. Az emberek rosszak. Vigyél néha virágot a sírra.

Sokáig hordtam a kis csokrokat a temető széli aprócska sírhalomra. Később, mikor elkerültem a szülőfalumból, már csak halottak napján gyújtottam gyertyát a lassan egyre apadó halmocskára. Sok-sok éjszaka álmodtam a halott kisbabáról. A legtöbbször mosolyogva ült a sírján, és apró kezét felém nyújtotta. Ő volt a legszebb kisbaba, amelyet valaha is láttam. Még a halálom napján is eszembe jutott, amikor már saját nyolc gyermekem állta körül a halálos ágyamat.

Egy sem volt közülük olyan gyönyörű, mint Orbán Rózsi halott csecsemője.



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10


Csönd

Póda Erzsébet

Néha nem lehet azt mondani, hogy majd lesz valahogy.

2013.9.15.    26


Olthatatlan parázs

Póda Erzsébet

Bátyáim óvtak széltől, naptól, hideg víztől, rossz időtől, mások csípős nyelvétől.

2013.3.3.  1    27


Borsószemek

Póda Erzsébet

Felemeli a kendőjét és a fejére teszi, hátul megköti. Közben lehull egy hosszú ősz hajszál...

2012.4.29.  1    9

A rovat további cikkei

Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    2


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22