Olthatatlan parázs


Póda Erzsébet  2013.3.3. 10:39

Bátyáim óvtak széltől, naptól, hideg víztől, rossz időtől, mások csípős nyelvétől.

Két erős és bátor bátyám mindig vigyázott rám. Óvtak széltől, naptól, hideg víztől, rossz időtől, mások csípős nyelvétől. Mint egy gyolcsba csomagolt ékszerrel, úgy bántak velem. Apám, anyám meghaltak, így ők vigyáztak rám. A nap nekem sütött, a szellő engem simogatott, a madarak nekem énekeltek, a virágok nekem ontották illatukat. Sokáig azt hittem, semmi baj nem érhet, velem nem történhetnek gonosz dolgok. Soha. Talán túl sok volt a féltő szeretet, túl sok a biztonságérzet. Talán a Magasságos úgy tartotta, elég az érintetlenségből. Talán csak akkor, abban az órában nem nézett oda, ahova kellett volna. Talán a Magasságos már nem is néz le ránk, hiszen tudja, az emberi gonoszság vele vagy nélküle, de betölti az egész világot, túl is csordítja. Talán a Magasságos nem is létezik.

Olyan szépen indult az a nap. Virágot szedni mentem a mezőre. Idősebb bátyám még utánam szólt, ne kóboroljak túl messzire. Megígértem, hogy a közelben leszek. De megfeledkeztem az ígéretemről. Csokrot szedtem, meglestem a kismadarak fészkét, incselkedtem a mókussal, fűhárfáztam, ültem a virágok közt, énekeltem, és boldognak éreztem magam. Aztán kedvem támadt úszni egyet a folyóban. A hűs hullámokban lubickoltam, élveztem, amint a hajam teljesen átázik. Jólesett kimelegedett testemnek a friss, kényeztető vízáramlat.

Az volt az én szép életem utolsó napja.

A folyóból kilépve, a ruhám után nyúltam épp, amikor vad, kemény kezek ragadtak meg. Semmit nem kímélve, fájdalmasan. De ez még csak a kezdet volt. A többire nem akarok emlékezni. Testem tűzbe lobbant, kegyetlen, gyötrelmes, kínkeserves, húsomat-lelkemet égető, gyalázatos tűzbe. Hiába sikoltoztam, hiába kapálóztam, hiába téptem és haraptam, sírtam, zokogtam és könyörögtem. Nem volt esélyem az éhes, vad, becstelen és aljas férfival szemben. Azon a napon véget ért számomra minden. Meggyalázva, szégyenemben fetrengve, félig öntudatlanul, félig őrülten találtak rám a bátyáim késő este.

Nem tudom, mennyi ideig feküdtem. Nem tudom, mennyi ideig nem szóltam senkihez. A két bátyám hiába hívta a füvesasszonyt, engem az a förtelmes tűz már örökre emésztett. Nem enyhítette a lángolását semmi, de semmi. Se főzet, se borogatás, se kedves szavak suttogása. Égetett, perzselt és sütött, és egyre kínzott. A nap már nem nekem világított, a szellő már nem engem simogatott, a madarak nem nekem énekeltek, a virágok nem nekem ontották illatukat. Csak üldögéltem az udvaron a hatalmas, árnyas fa alatt, és azt mondogattam, hogy ez éget, ez fáj, ez nagyon éget, ez nagyon fáj.

A bátyáim egy napon zajjal érkeztek. Egyikük lován egy megkötözött embert hozott, ledobta elém a földre. Felismertem, ő volt az. A lángok, melyek egyre emésztettek, most mintha magasabbra csaptak volna bennem. Izzott a tűz, égetett, jajgatni kezdtem.

A bátyáim hatalmas tüzet raktak az udvar közepére. Megvárták, míg a lángok parázzsá szelídültek. Szelídültek bár, de csak a lángok, a parázs nem egy szelíd tűz. A megkötözött embert odavonszolták a forrósághoz, és fölé tartották az arcát. Rövid idő után sikoltozni, kapálózni, üvölteni, zokogni és könyörögni kezdett, de a bátyáim, egyre közelebb tartották a képét a kegyetlen parázshoz. Nem tudom, ez mennyi ideig tartott, aztán a bátyáim félrelökték a tűzfészek mellé. Elhánytam magam, de nem álltam fel, a hatalmas fa alatt ültem továbbra is. Még aludni se mentem, csak néztem a nyöszörgő félig eszméletlen embert. Csak az jutott eszembe, talán úgy érzi-e a forróságot, ahogy én...? Egyre ezt kérdezgettem.

Másnap a bátyáim megint hatalmas tüzet raktak az udvar közepére. Megvárták, míg a lángok parázzsá változnak, odavonszolták a megkötözött embert, és az ömlő forróság fölé tartották az arcát. Már nem is hallottam az üvöltést, pedig biztosan ordított, ahogy csak bírt. Arra sem emlékszem, hányszor csinálták ezt végig a bátyáim. Amikor az ember meghalt, azt gondoltam, testemben is elalszik az a kínzó, égető tűz. De nem szűnt meg. Így hát, mikor az ember már holtan feküdt az esti parázs mellett, és a bátyáim bementek a házba fáradtan lepihenni, felálltam, és kimentem a mezőre. Emlékezetből szedtem a csokrot, hatalmas csokrot szedtem. Emlékezetből mentem a fákhoz, a madarak fészkéhez, hogy kifosszam azokat, elraboljam a tojásokat. Aztán visszamentem a házhoz, a csokrot kétfelé választottam, és testvéreim fekhelye mellé tettem, a kis tojásokkal együtt. Odatettem azt a gyönyörűséges kendőt is, amit ők vettek nekem ajándékba, a városi piacon. És visszamentem a folyóhoz. Belesimultam a vizébe, hagytam, hogy hideg hullámai enyhítsék bennem a tüzet. Simogatott, cirógatott a hűs folyóvíz. A tűz enyhült, de az a gyalázatos parázs tovább égett, izzott és sajgott ott bent, ott legbelül. Elmerültem egész testemmel. Megpróbáltam lejjebb mélyedni, a hidegebb áramlatokba. A leghidegebb részbe, egész a legaljára. Beletemetkezni az iszapba. Megpihenni. Eloltódni. Kialudni.

Éreztem, amint a parázs lassan halványodni kezd. A sajgás alábbhagyni érződött. Belemerültem az iszapba, megkapaszkodtam valamiben, örültem a csillapodásnak.

A perzselés enyhült, majd teljesen megszűnt. Még egy utolsót sóhajtottam, megkönnyebbülve leheltem ki a maradék levegőt. Aztán itt maradtam a víz mélyén. Örökre.


Illusztrációs kép (internet)



Hozzászólások

violka, 05. 03. 2013 10:11:39
Csak ennyit tudok irni: EZ GYONYORU !
@


Kapcsolódó cikkek

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10


Csönd

Póda Erzsébet

Néha nem lehet azt mondani, hogy majd lesz valahogy.

2013.9.15.    26


A kisbaba

Póda Erzsébet

Rekkenő hőség volt. Mezítelen talpamat hiába dörgöltem némi enyhülés reményében a fűcsomóhoz. Nem segített.

2012.6.24.    11


Borsószemek

Póda Erzsébet

Felemeli a kendőjét és a fejére teszi, hátul megköti. Közben lehull egy hosszú ősz hajszál...

2012.4.29.  1    9

A rovat további cikkei

Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22