A fülbevaló

Wolner Annamária  2011.5.28. 4:53

Sokszor eszünkbe jutnak a gyermekkori emlékek.

Mert vannak tájak, illatok, emberek, képek, arcok, színek, amik elkísérnek, velünk maradnak, és olyannyira belénk égnek, hogy minduntalan vissza-visszaköszönnek.

Még ma is tisztán emlékszik a kissé homályos, gyöngyházfény, pici gömbre ezüst foglalatban. Kislánykorában gyakran fogta kis kezében, óvatosan. De szerette volna a fülébe tenni! Ott hordani, ahol az anyja. Ám neki pici, arany ékszere volt, szorosan a fülébe erősítve, nehogy elveszítse. Hatéves lehetett akkor. Vajon megvan még az a régi fülbevaló valahol?

Azon kapta magát, hogy a mutató és nagyujjával a saját füléhez nyúl, és csak úgy, egy óvatos mozdulattal megtapogatja a fémet. Rajta az apró bevéséseket, mintákat. Ajándék! Születésnapra, a lányától. Nagyon szerette.

Hirtelen képek bukkantak elő az emlékezetéből, lassan felbukkanó, de tolakodó képek. Szépen sorjában, egymást követve. Látta magát szőkén, copfos kislánynak. Rózsaszín alapon, fehér pöttyös ruhácskában. Húzott felső, és térdig érő szoknya. Jaj, hogy pörgött benne körbe-körbe! Mezítláb – mert már akkor is úgy szeretett – a régi ház udvarának füvén.

–Vedd fel a papucsod, de azonnal! – hallotta anyja katonásan parancsoló hangját. Máskor összerezzent volna, de most meg sem rebbent.
Felette tiszta kék volt az ég, s arany-méz színű a nap. Angyalok énekét hallotta a fülében, és szárnyak suhogását, mely gyönge szellőként fújta szemébe a copfból kiszabadult, kósza hajtincset.
Látta magát a bolgár tengerparton. Ugyanebben a ruhában, meztelen lábán saru. Hirtelen mozdulattal lehajolt, lecsatolta a lábáról, s úgy ahogy volt, rohant a forró homokba, bokáig süppedve bele. Anyja parancsoló hangját a sirályok hangos rikoltozása nyomta el. Milyen érdekes: mennyire belénk égnek az ízek, illatok.

Boldog volt! Most is így érezte, visszalopva magát az időben, huszonkilenc évvel ezelőttre. Fölszabadult, fékezhetetlen. Zabolátlan kiscsikó.

Két ujjával még mindig a fülét fogta.

Sok a kép... és sok a mosoly, és sok a könny. Az életben, és az emlékezésben is. Nem tudni, a bizonytalan több-e vagy a biztos ezen a kétségekkel teli, remegő századelőn. Amikor nem tudni, a kezet, ami felé ma nyúlok, holnap foghatom-e még? A mosolyt, amit ma adok, holnap és azután adhatom-e még? S a szót, amit ha ma sem mondok ki, holnap megtehetem-e még? Lesz-e még idő, lehetőség a moston túl, majd ölelni, szeretni, kimondani? Mennyire nagy lesz a veszteség súlya, ha mégsem tesszük meg? Mert van vesztenivalónk! Ideje volna elindulni. Lépni!

Egészen meleg volt a május. Madárdallal teli, orgonaillatú, mámoros május. A nap fent hordta büszke fejét a tiszta, kék égbolton.

Halkan dudorászott magában, miközben pakolászott a szoba közepén. A kacatot balra, ami maradhat, azt a jobb kupacba. Valami könnyű kis nótát dúdolt, maga sem tudta, miért pont ezt. Egy pillanatra megálltak a mozdulatai, csak a nóta maradt. Lehunyta a szemét. Ahogy az apja szokta régmúlt nyarakon... behunyt szemmel, apró fél mosollyal az arcán.

– Kicsuktad a nyarat, apu?
– Nem! Csak bent hagyom a dallamot, a képet, az ízt, az illatot. A hangulatot, hogy megmaradjon örökre.
– Belülre fényképezel?
–Valahogy úgy, Zsófikám!
És dúdolt tovább.

Zsófi – az apja mindig így szólította. Őt, az anyját és a nővérét is. Pedig egyiküket sem így hívták. Tetszett neki ez a név. Ha lett volna még egy lánya, bizonyára ezt a nevet kapta volna. De nem volt! Nem lett! Ki tudja, miért? Mert nem akarták? Vagy talán, mert nem volt már ideje rá. Elköltözött. Fentre, a magasba.

Kinyitotta a szemét, már nem dúdolt. Valami megtört benne. Csak tovább válogatta gépiesen az előtte maradt dolgokat. Egy kagylókkal kirakott, régi ékszeres ládikó került a keze ügyébe. Emlékezett rá. Halványan bár, mert még egészen kicsi volt, de emlékezett arra a régi nyaralásra, a bolgár tengerparton. Sátorban aludtak. Akkor látta először a tengert. Kagylókat gyűjtött, apró köveket.

– Haza ne hozd azokat a vackokat! – hallotta anyja hangját újra, valahonnan, rég volt emlékképek közül.
De az apja csak mosolyogva leguggolt hozzá, széles nagy tenyerébe szedte a kavicsokat, és dudorászva a sátorba vitte.

Kinyitotta a ládikót, és hirtelen megdermedt. A fehér gömb fülbevaló, ezüst foglalatban! Ott volt benne. Nem is hitte, hogy még megvan.

Óvatosan a két ujja közé fogta. Csak forgatta, és nézte. Miközben tiszta volt emlékei közt a kép, az anyja fülében mennyiszer csodálta kislánykorában, s mennyiszer akarta magáénak.

S még ezen túl is, mennyiszer csodálta, szerette és mégis félte az anyját. Félt tőle! Gyakran. Az erőszakos természetétől, ahogyan mindenkire ráerőltette az akaratát. A kapitányos hangjától. A vezényléseitől. Nem szerette ilyennek. Ő halk, nyugalmat sugárzó, finom hangú anyát szeretett volna. És ölelőt. Kinek karjai közt menedékre lelhet, melyek szorosan ölelnek.

Mert már a gyermekben ott él belül a remegés, a világ bizonytalansága, a félelem. S akkor úgy kell a menedék! Az oltalmat adó anyai öl. A puha hang, ami azt súgja: ne félj! Mert én itt vagyok, és nagyon szeretlek téged! Ami akkora erővel bír, hogy évek múltán is belé lehet kapaszkodni, ha négykézláb mászol, mert felsegít. Belé lehet kapaszkodni, ha zuhansz, mert felhúz.

– Na, kiválogattad már azt a sok kacatot? Mindet ki kell dobni! – magasodott fölé e pillanatban az anyja, s ő, ahogy felemelte a fejét, tekintete a fülére esett. Aranyat hordott benne.
– Ezeket itt szeretném meghagyni. Elvinni magammal. Hazavinni – hallotta valahonnan messziről a saját hangját. – És anyu! Ezt meg szeretném, ha a füledbe tennéd! – nyújtotta anyja felé a fehér fülbevaló egyik darabját.
– Mi a fenének az a régi vacak a fülembe? Ezer éves. Ki kell dobni azt is! – és a maga cseppet sem nyugodt temperamentumával kivonult a szobából.

Összeszedte a dolgokat, és ő is elindult. A küszöbről még visszanézett, szomorúan. Vissza az asztal márványlapjára. Ott volt a fülbevaló. Ott hagyta.

* * *

Egy este eljött hozzá az anyja. Akkor vette észre, amikor kiszállt az autóból, abban a sietős, röpke pillanatban, hogy anyja fülében ott fehérlik a pici gömb. A fülbevaló!

Nagyon szerette volna átölelni. Nagyon szorosan. Forrón átölelni. Elmondani neki, mennyire szereti. Még ha az anyja nem is mondta neki soha, sem azelőtt, sem máskor. Még ha soká azt is hitte, biztosan nem szereti őt, mert soha nem mondta ki. E pillanatban megértette: igen, az anyja nagyon szereti. De nem mondja ki.

Már-már szóra nyitotta a száját... és végül mégsem. Egészen másról beszéltek.

Miért olyan átkozottul nehéz kimondani? Miért nehéz átölelni? Miért nehéz lerombolni a magunk köré épített falakat? Miért nehéz kitépni magunkból a belénk égett, hibás rögzüléseket, és görcsöket? Ideje volna elindulni! Valakinek meg kell tenni az első lépést! Gazdagon és híresen, gondtalanul, avagy szegényen, reszketőn és félve, négykézláb vagy szálfaegyenesen, mindegy. A szóra, az ölelésre, míg hord a hátán ez az öreg föld, szüksége van mindenkinek, akit anya szült. Mindenkor, minden időben.

– Anyu! Várj egy percet! – kiáltott utána hirtelen, mikor az anyja már hazakészült. Lépett, s már ölelte is. – Nagyon szép a fülbevalód! S bár te nem mondtad nekem sohasem, de tudom, hogy nagyon szeretsz engem

S ekkor az anyja vállán, a többi szavát a csendhez igazította, s eleresztette könnyeit, amiket régóta hordozott magában.

Hozzászólások

@

Küldés