A kulcs

Puha Andrea  2009.3.12. 19:33

Valahol mélyen a lelkemben áll egy ajtó. Árgus szemekkel figyelem.

Néha, ha valaki közeledik felé, bezárom. Közönyösen, mozdulatlanul nézem, ha megrezdül a kopogástól, s hallgatom, ahogy zaklatottan felnyög a zár a rángatás fájdalmától. Nem hat meg. De nincs mindig könnyű dolgom.
Kétségek közt vergődve fogom két marokra az ajtókilincset. Tenyeremen végigfut az ellenállás érzése, végigsiklik a karomon, a vállamon, majd a hátamon kacagva tovaillan. Minden idegszálammal érzem, hogy Te állsz a túloldalon. Érzem a biztos, határozott erőből, ami a kilincsen keresztül árad felém, s szinte látni vélem magabiztos mosolyodat, ahogy a homlokomat fáradtan az ajtóhoz simítom. Harcolok. Nemcsak Veled. Magammal is.
Ritkán hagyom kinyílni ezt az ajtót. Akkor is csak résnyire, hogy épphogy csak beleshet az ember. Olykor láthatják a hegycsúcsokon lebzselő szabadságot, a vidámság viruló virágait, s a nyugalom békésen fodrozódó tavát. Pedig ha beljebb lépnének, meghallanák a völgyben visszhangzó panaszos sírást, a sziklákon csattanó dühös ökölcsapásokat. Néha meghallják. Ritkán. Ha hagyom. De Veled nem tudom, mit csináljak...
Már nem is fogom olyan görcsösen a kilincset, Te is csak tartod rajta a kezed. Csendesen hagyom, hogy lecsússzanak róla az ujjaim, és sóhajtva, háttal az ajtó tövébe kuporodom. Hallgatunk. A csöndet néha megtöri a szuszogás hangja, itt-ott kiráz a hideg. Aztán azon kapom magam, hogy nem vagyok egyedül. Későn veszem észre, hogy résnyire nyílt az ajtó. Borzongásként fut végig rajtam a halk lépteid zaja, s a szemem sarkából megpillantom az alakod. Nem ellenkezem, nem küldelek el. Csak fél mosollyal az arcomon tudomásul veszem, hogy igen, itt vagy...
...itt voltál. Itt voltál egy darabig. Épp hogy csak befordultál, s már be is záródott mögötted az ajtó. Pedig szóltam, ó hogy kértelek! Szinte könnyekkel a szememben mondtam, hogy jól gondold meg. Gondold meg, hogy belépsz-e, mert ha kimész, az nekem fájni fog. Mosolyogtál, azzal a szusszantós, fejrázós mosolyoddal, arcodra ráült az az ismerős gödröcske, amit úgy szeretek. Azt mondtad, ne féljek, nem fordulsz ki. És én hittem. Hittem neked. Hatalmas fájdalommal a szívemben figyeltem, ahogy lépkedsz kifele, de nem szóltam. Egy szót sem. Csak hallgattam, ahogy nyikorog az ajtó, majd tompán kattant a zár.
Álltam. Álltam meredten, a szemem üvegesen tágra nyílt, azt sem tudtam, mit látok. Majd lustán de határozottan útnak indult egy könnycsepp. Kínzó lassúsággal kígyózott végig az arcomon, s az államnál picit megpihenve gyorsan a földre hullt. Ekkor felüvöltött a völgy. Fülsiketítő, panaszos hangon szállt az ég felé a fájdalom, a csúcsok mögött ragyogó nap kétségbeesetten küszködött a koromfekete felhők ellen. Hiába. Egyre sötétebb lett.
Zsibbadt lábakkal botladoztam az ajtó felé, vártam, hogy mindjárt elesek. Hajamat tépte a szél, egyre durvábban taszigált, végül azonban mégis odaértem, s remegő kézzel hármat fordítottam a kulcson. Akkor minden elhallgatott. Mintha megértették volna, hogy döntésem végleges. A kulcs szinte a markomba siklott. Ott csillogott kérdőn a tenyeremen, kíváncsian, hogy mi a tervem. Én szomorkás mosollyal összezártam karcsú testén az ujjaim, s az ezüstös tó felé vettem az irányt.
Csak úgy háborgott a víz felszíne, azt hittem kitör. Mélázva figyeltem az indulatoktól korbácsolta hullámokat, csendesen tűrtem, hogy eláztassa a bokám. Elgyöngült térddel hajladoztam, égette tenyeremet a hideg fém. Elgondolkozva félrehajtottam a fejem, összeszűkült a szemem, éppen ráesett a fény. Zöldeskéken villant egyet, lángot vetett benne a düh. Erősen ökölbe szorítottam a kezem, meglendítettem, s nyitódó ujjaim közül sikoltva repült a hullámok közé a kulcs. Csak egy villanás. Ennyire emlékszem belőle. S már el is tűnt a mélyben.
Fülig érő mosollyal jártam az emberek között. Én voltam az, aki a leghangosabban nevetett. Csillogott a szemem, azt hitték a boldogságtól. Meghallgattam mindenkit, azt hitték, nincs semmi bajom. Én pedig hagytam. Hadd higgyék...!

Hozzászólások

@

Küldés