Árnyék


Madarász Ildikó  2010.7.13. 6:03

Hibáztam. Annyi mindenben hibáztam!

Hibáztam. Annyi mindenben hibáztam! Beszéltem, amikor hallgatnom kellett volna, hallgattam, amikor érvelnem kellett volna.
Tévedtem.
Annyi mindenben tévedtem!
Bíztam a szavakban és csalatkoztam a tettekben. Nem hittem, hogy a jó szándékom másoknak fájó, s nem értettem, hogy a jó szándékkal mondott szavak, nekem miért hasítják a szívem.
Ma, olyan mély a lelkem. Mély és fájó.
Ma még az eső is esik.
Hibáztam.
Hibáztam, mert nem voltam elég erőszakos és hibáztam, mert túl erőszakos voltam.
Hibáztam, mert amikor lépni kellett volna, én már feladtam.
Hibáztam, mert túl gyorsan fáradtam el.
Hibáztam, mert, soha nem szabadott volna elfáradnom.
Hibáztam, mert Isten elhagyott. Hibáztam, mert azt hiszem, hogy soha nem is volt velem.
Vagy most is csak tévedek?
Nem tud mindenki búcsúzni…, én sem tudok.
Még nem búcsúztam el, még mindig a felelőst keresem, s a nagy keresés közben csak magamat látom, ahogy rohangálok egyik gondolatomból a másikban.
Ahogy a folyamatos tézisek elhagyják a fejemet, a szívem mindig egyre, csak egyre nehezebb.
Csak én vagyok a felelős, aki hibázott, aki nem volt elég éber, aki könnyen feladta, aki hagyta magát, és soha nem mert szembeszállni. Pedig kellett volna. Amikor még gyermek voltam. Mára már ember lettem. Ember lettem egy hideg, keddi este, megszűnt a szál, ami a gyökereimhez kötött.
Addig a napig úgy hittem, mindent jól csinálok, mindent megtettem, a dolgok alakulása nem rajtam áll. Pedig, mára biztosan tudom, rajtam is állt.
Ha több idő lett volna, ha előbb vittem volna, ha az orvos alaposabb lett volna, ha az apám panaszkodott volna…. ha, ha és ha!
De az apámnak nem az időm kellett. Nem az, hogy még fél órával tovább takarítsam a lakást, hogy minden nap tiszta ing várja a kopott fotel háttámláján, hogy karácsony előtt megpucoljam a nagyszoba ablakait…, hanem az, hogy kedvesen simogassam a lelkét.
De az utolsó időkben már csak időmet tudtam adni. Minden időmet, s csak a kezét tudtam simogatni a lelke helyett, mert az már messze szállt…
Árva lettem azon az estén, mikor már a kezét sem foghattam…
Sem apám, sem anyám.
Az ágyán, még utoljára, lefényképezte a szívem: a vonásait, a szemöldöke ívét, a magas termetét, a nagy, mindig meleg kezét, ami a kezem között hűlt hideggé…
Lefényképeztem, s az anyám képe mellé raktam, a szívem rejtekébe, rögtön a kérdések és az önmarcangolás mögé. Biztonságba. Mindentől védve.
Azt mondják, ha meghal valaki, mindaz, amit szerettél benne, benned él tovább.
Bennem él. Erősen és fájón.
Hibáztam. Gyermekként hibáztam.
Emberként most mit tehetek?
Kutatom azt a régi gyermeket, aki mindig csak keresett valakit, valamit, hogy megtalálja önmagát, hogy a helyét végre meglelje a világában.
Aki szabad akart lenni, aki úgy érezte, gúzsba kötik a gyökerei, akit nem értettek meg, aki én voltam hajdanán. Gyermek.
Mára már ember lettem. Szomorú felnőtt. A gyászmunka közepén
A fél életem ráment, hogy rájöjjek, ki is vagyok, de csak most jöttem rá, hogy egész idő alatt őt kerestem!
Kerestem, s a végén megtaláltam.
Magamban.
A pillanatokban, amit együtt tölthettünk.
A szemem színében, ami pont az övét tükrözi.
A titkos halászlé receptben, amit a végén megosztott velem.
A nagy, 46-os barna papucsában, amit azóta én viselek. Otthon, minden nap.
Amikor apámmal utoljára beszéltem, akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretem.
Szeretem a mély, öblös baritonját, a szinte mindig vidám, vicces kedvét, a méltóságát, a büszkeségét, s az anyám iránti megdönthetetlen szerelmét.
De hibázott. Ő is sokat hibázott.
A hibái talán sokáig szomorítottak engemet. Talán túl sokáig. Hibáira hibáimmal feleltem, s a végén magamra maradtam. Árván és szabadon.
De többé már nem hibázhatok. Már többé nem hibázhat.
S talán pont egy nyári reggelen, tisztult fejjel és szívvel ki tudom mondani a lelkemből jövő szavakat:
Drága, hunyd be a szemed és engedd, hogy a víz hazavigyen…



Hozzászólások

tóth zsuzsi, 27. 08. 2010 23:34:59
nagyon szép ez és igaz.
@


A rovat további cikkei

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10


Ingovány

Nagy Erika

Amikor kijött a rehabilitációról, szülei ismét befogadták. Volt ígéret, több mint csillag az égen.

2014.12.26.    7