Áttört gátak 3.


Puha Andrea  2007.11.26. 16:37

A novella befejező része.

Kalmit tulajdonképpen három éve ismerem, de már tizenhét éve lakunk egy faluban. Három évvel ezelőtt Brigi átjött hozzám aludni. Untuk a tévét, a zenét, mindent. Jobb ötlet híján a faluban sétáltunk, vagy egy tucatszor megkerültük. Kint álltak a srácok, és fütyültek utánunk. Aztán egyszer csak összebarátkoztunk. Magától értetődő volt, hogy ha kimegyünk, ők is jönnek. És fordítva.

Barátkoztunk. Kalmival sokat hülyéskedtünk, beszélgettünk, míg egyszer csak azon kaptam magam, hogy ennél már többről van szó. Új helyzet állt elő, s nem tudtam, mit tegyek. Reflexből a legelső és legegyszerűbb megoldást választottam. Elhatároztam: ő csak szórakozik, nekem pedig nem jelent többet egy jó barátnál.

Valójában féltem. Hogy rosszul választok. Hogy csalódok. Aztán minden megváltozott. Elveszett belőle az a csibészes lélek, amiért úgy szerettem. Tipikus macsó lett, aki a verdában feszít és felszedi a csajokat. Élvezte a rivaldafényt, de nem hibáztattam érte. Ő ilyenné vált. Én azonban más vagyok. Bár még mindig szerettem, valamilyen láthatatlan erő taszított tőle. De mindezek ellenére, mikor összejött egy volt osztálytársnőmmel, egyszerűen fájt...

*

S most milyen kegyes a sorstól, hogy pont ezt a két embert küldi be ezen az ajtón hozzám. A fiút, aki talán az egyetlen volt, akit nagyon tudtam volna szeretni, s a lányt, akit nem tekintettem riválisomnak, de nem is rajongtunk egymásért túlságosan.

Bárkitől elviseltem volna, hogy így lásson. Család, barátok, bárki. De előttük kiszolgáltatottnak éreztem magam. Erős akartam lenni.

Nem hozzám jöttek. Furcsa is lett volna, mikor alig beszéltünk az elmúlt fél évben. Egy szőke nőhöz jöttek, aki egyel arrébb feküdt tőlem. Rokonuk lehetett.

Ott ültem Brigivel szemben és egy szót sem szóltam. Nem vettek észre, de tudtam, hogy nem sok kell hozzá. Igazam volt. Míg Szandi az üdítőt és a gyümölcsöket pakolta ki a táskából, Kalmi, mint minden látogató, az egyetlen természetes kép felé fordult, ami elviselhetővé tette a betegek itt töltött napjait: a terasz felé, ahol az ágyam volt. Arcára meglepődés ült, majd közöny. Csak annyit látott, hogy két lány ücsörög az ágyon, az egyik beteg, a másik sír. Mindenre fel voltam készülve, de arra, amit mondott, nem. Briginek támadt.

– Mit bőgsz?! Magának csinálta! Senki sem kérte, hogy csontvázzá hánytassa magát!

Iszonyatos csend lett. Csak egy félig döglött légy próbált újra és újra felszállni a padlóról, ahová dacosan szegeztem a tekintetemet. Őrület! Azt hitte, bulimiás vagy anorexiás vagyok. Csendben imádkoztam magamban, nehogy valami olyat mondjon valaki, amitől kitör a káosz. Az lenne a legjobb, ha mindenki szépen lassan felszívódna, és menne a maga dolgára. Hiú ábránd maradt. Kalmi karóráján egyre előrébb ugrott a másodpercmutató, mikor beütött a ménkű. Brigi kifakadt.
– Nem hánytatja magát! Leukémiás, érted?! Csak hat hónapja van ebből a rohadt világból, és tudod mit? Lehet jobb is lesz neki, ha nem lát, te bunkó!

Kirohant. Talán már futtában ordította el mindezt, talán keményen elé állt, már nem tudom. Csak az érzésre emlékszem, mikor ott maradtam velük egyedül. Kiszáradt a szám, jeges rémület szorított magához, s halálsápadtan néztem rá. Zavartan viszonozta pillantásomat, és markolászni kezdte az ágy támláját, mintha mondani akart volna valamit. Hogy bocs, vagy sajnálom, vagy ne hazudj… Tökmindegy volt. Nem akartam hallani. Hátat fordítottam nekik, magamra húztam a takarót és kibámultam az ablakon. Nem láttam semmit, csak az eget. Vakítóan kék májusi ég volt. Legalább ráfoghattam, hogy a szemem fáj tőle. Pedig a lelkem fájt. De rettenetesen. Mert ezt a menetet én nyertem meg, de nem éreztem a győzelem mámorát. Keserédes győzelem volt, ami gyorsan elillan. Szúrt a szemem, de nem sírtam. Még nem.

*

Enyhén rázkódott az ágyam. A takaróm is lejjebb csúszott. Álmosan felkönyököltem, kismacska módjára dörzsölve szememet. Roni volt az. Nevetett.
– Álomszuszék! Délután ötkor így horkolni! Különben meg hoztam neked valamit…
– Gyógyszer? Infúzió? Injekció? Nem, nem… kitalálom! Vérátömlesztés!
– Maradj már! Azt sem tudod, milyen nap van?
– Nem. Valószínűleg hétköznap, vagy hétvége.
– Értem. Akkor teljesen fölöslegesen hoztam… ezt? – húzott elő a háta mögül egy szelet puncsos süteményt. Még gyertya is volt rajta.
– Boldog születésnapot!
– Ezt nekem hoztad? – csodálkoztam.
– Nem. Csak gondoltam, megmutatom, hogy néz ki egy puncsos süti, aztán odaadom Rózi néninek, hátha kapok érte egy csókot… Mégis kinek hoztam volna?! Huszadika van, te észkombájn! Akkor születtél, nem?
– De…
– Szóval nem kell? Na jó, ha nem kell, megeszem – vonta meg a vállát, s fixírozni kezdte a süteményt, hogy honnan is kezdje.
– De! Csak… Köszönöm! – nyögtem ki meghatódva.
– Talán neki is kezdhetsz. A gyertyát nem kell megenni…
– Ühüm – mormoltam két falat között.
– Néhány napja kaptam egy laptopot. Alig van idõm elé ülni, vizsgára készülök, tudod. Gondoltam, te vigyáznál rá…
– Mi? – meresztettem rá a szemeimet Ronira, aki azóta már egy fekete táskát is előszedett valahonnan.
– Ez lenne az. Van rajta internet. Gondolom, azt tudod, hol a stekker, meg hogy hogyan kell ezt beledugni… – lóbálta meg előttem a hosszabbítót.
–Ezt komolyan mondod?
– Na, mire vársz? Mennem kell, lázat mérni Rózi nénihez, úgy látszik, csókot már nem kapok tőle – intett, majd odagurította a gyógyszeres kocsit a következő ajtóhoz, de még előtte idétlen vigyorral bekukkantott.
Megigézve néztem a laptopot. Nem hittem el, hogy igaz lehet. Lassan végigsimítottam a táskán, majd kinyitottam. Benne volt. Szaporán szedtem a levegőt, gyorsan helyre szurkáltam a kábelokat, s pár perc múlva törökülésben kuporogtam az ágyon, előttem a géppel. Felhajtottam a tetejét és bekapcsoltam. Asterixet kerestem a neten. Ő talált rám előbb.

Asterix: Szia! Nehéz mostanság elkapni téged! Láttad az új képeket a weboldalon?
Boszilány: Nem. Mostanság nem voltam netközelben. Mit csinálsz?
Asterix: Csetelgetek. Épp veled beszélgetek, ha nem vetted volna észre.
Boszilány: De észrevettem. Képzeld, múltkor beszélgettem egy fiúval az USA-ból, Tudom, hogy az merre van. Írom neki, hogy Szlovákiában élek. Ő meg: Az egy falu? Na… Ennyit a műveltségről…
Asterix: Szlovákia kis ország…
Boszilány: De benne van a földrajzban! Én is onnan tudom, hogy az USA nem az Antarktiszon van! És mi lett volna, ha megkérdi, hogy Erdély az egy vendéglő? Felborítod az asztalt?
Asterix: Nem. Ilyet nem mondott volna. Erdély az Draculaland!
Boszilány: Igaz… Remélem azért nem vagy vámpír…
Asterix: Inkább azt mondd, mikor jössz nyáron Erdélybe!
Boszilány: Te Laci… Én nem megyek.
Asterix: Micsoda???
Boszilány: Beteg vagyok.
Asterix: Nátha, láz addigra elmúlik! Nyárig még két hónap! Ne viccelj! Takarózz be rendesen, meggyógyulsz!
Boszilány: De én kórházból írok most. Roni, egy jó barátom lepett meg laptoppal, máskülönben nem írhatnék.
Asterix: Kórház? Mi bajod?
Boszilány: Leukémiás vagyok.
Asterix: .…Jaj….


Beállt egy lélegzetnyi szünet. Várakozóan néztem a képernyőt, a kurzor szaporán villogott, s csak egy kis idő múlva tűntek fel új szavak.

Asterix: De valamikor meggyógyulsz! Jövőre már jöhetnél is! Vagy utána! Várok én akármeddig! Idén jobb lett volna… Fő az egészség, meg a KITARTÁS!
Boszilány: Nem gyógyulok meg. Hat hónapom van csak. De nem bánom már. Ha belegondolok, szép tizennyolc év volt! Többek között az is, hogy megismerhettelek, a tábor, a barátok… Na azért érdemes meghalni!
Asterix: Nem akaródzik elhinnem. Furcsa, hogy csak tizenhat nap marad utánad, meg a sok beszélgetés a Messengeren…
Boszilány: De az is valami, nem? Én soha nem felejtem el.
Asterix: Emlékszel az utolsó napra? Mikor kézen fogva mentünk?
Boszilány: Igen. Meg amikor kisírtam magam a válladon…
Asterix: És ha akkor nem lettél volna olyan messze, még azt is bevallom, hogy szeretlek.


Zsibbadni kezdtek az ujjaim, idegenül koppantak a billentyűk, mikor írtam.

Boszilány: Én azt hittem, csak baráti szeretetről van szó…
Asterix: Azt mondtam magamnak. Meg neked is. De nem tagadhatom le azt, amit akkor éreztem. Nem is tudom, miért mondom most el… Csak úgy jött…
Boszilány: Azt hiszem, a távolság volt a baj…
Asterix: Az…
Asterix: Csendben vagy…
Boszilány: Csak nem tudtam, mit írjak…
Asterix: Talán lépjünk ki. Azt hiszem, van min rágjam magam. Meg te is. Szia!
Boszilány: Szia!


Öntudatlanul lecsuktam a gépet, mintha elfelejtettem volna létezni. Beleburkolóztam a takaróba, s a földön vonszolva húztam magam után, ki a balkonra. Számomra megállt minden: az idő, a szél, még a pillangók is a levegőben... Súlytalanul lebegtem a világban és próbáltam visszatalálni emberi mivoltomhoz. Halkan és óvatosan mozgott körülöttem a világ, mintha tudta volna, hogy a legkisebb mozdulat is végzetes lehet. A szellő is elkerült, halott volt körülöttem minden. Pedig május volt. Jött fel a Hold.

– Na? Beszéltetek? – tört rám nagy robajjal Roni, de meglátva arcomat, megállt. Lent nyüszített egy kutya, átment rajta egy autó. Talán elszállt a lelke, mint a filmekben. Talán semmi sem történt… Talán…talán meg se halt…
–Miért? – szólaltam meg. – Miért csak most mondja, hogy szeret? Miért csak most, mikor már úgyis mindegy?!

Kiabáltam. Legalábbis úgy emlékszem. De csak Roni hallotta, a falak, a betontömbök, meg talán a kiskutya lelke…

Nem szólt semmit. Csak nézett. Megremegtem. Kirázott a hideg. Kinyújtotta a kezét, végigsimított a hátamon. Hozzábújtam. Belefúrtam az arcom a mellkasába, kezeimmel erősen markoltam az ápolóköpenyt. Az, ami még a legelején, az orvosi rendelőben bennem bujkált, most visszavonhatatlanul kitört. Már mulandóvá vált minden. Az idő végtelenül kevésnek tűnt, s belekapaszkodtam abba, ami van.

Hullani kezdtek a könnyeim. Végre sírtam…

Vége



Hozzászólások

kati.benedik, 16. 05. 2009 22:19:45 Áttört gátak...
Szia Andika! Csak most találtam meg az írásod. Nagyon meghatott, és a végén nekem is kicsordult a könnyem....Kerek és életszerü novella, csk így tovább! Szívesen olvasnék még toled! Puszi: Kati
@


Kapcsolódó cikkek

Áttört gátak 2.

Puha Andrea

A novella második része.

2007.11.5.   


Áttört gátak

Puha Andrea

Elmélázva gyűrögettem a fehér takarót a hasamon. Feszült csend honolt az egész osztályon…

2007.10.10.   

A rovat további cikkei

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14