Áttört gátak


Puha Andrea  2007.10.10. 13:15

Elmélázva gyűrögettem a fehér takarót a hasamon. Feszült csend honolt az egész osztályon…

…amolyan szuszogós, gondolkozós csend. Csak az ágynemű súrlódott össze újra és újra a kezem nyomán. Sokáig néztem azt a vékony kezet, figyeltem a szorítástól megfeszült izmokat, a fehér bõrt. Szinte valószerűtlennek tűnt, hogy az enyém.

Az éjjeliszekrény felé fordultam. A mobilon fél három volt. Fél óra múlva látogatási idő. Addig elővettem a naplómat. Nem írtam bele semmit. Mégis mit írtam volna? Azt, hogy fekszem? Hogy beleőrülök az unalomba? Hogy mi a kaja? Inkább a régi bejegyzéseimet olvasgattam.

Fogytam tíz kilót! Csúcs! Nyolcvanról hetvenre! Vettem az üzletben egy jó gatyót, azt mondták, jó benne a fenekem! Még tíz kilót leadok, a százhetven centimhez hatvan kiló kellene…

Forgattam.

Na! Végre rendesen eszem! Nincs több koplalás, és rendszeresen tornázom. Tartanom kell a súlyomat. Jó vékony vagyok, a csípőm széles, de ilyen a testalkatom. Tegnap voltam kint a faluban. Kint volt a Kalmi is. Olyan furcsa mostanában. Folyton piszkál és flörtöl velem. Azt hiszem, totál belezúgtam. Vagyis a Brigi vette észre. Persze letagadtam. Mondtam, hogy csak haver, de azt hiszem, rá kell jönnöm, hogy nem csak az…

Na jó, ezt lapozzuk…!

Fogyok. Még mindig fogyok, pedig rendesen eszem és lustább is vagyok. Már ami a mozgást illeti. Egyre rosszabbul érzem magam. Szédülök, nincs kedvem semmihez, és folyton csak aludnék. Anyu azt hiszi, hánytatom magam, meg hogy a fogyás a mániám. Pedig egyáltalán nem. Nem értem. Már ötvenhét kiló vagyok…

Na. Befejeztem. Vagy ezt még itt, ahol beakadt a lap...

Türelmetlenül ültem a fehér orvosi szobában. Idegesített a klórszag, meg hogy senki nem mond semmit. Aztán jött a doki, megállt előttem, és megmondta. Leukémiás vagyok. Sajnálom…Sajnálom…-- becéztek a szemei. Ez őrület!!! Kapar a torkom. Nem. Nem szabad sírni. Nem fogok sírni. S már nincs is sírhatnékom.
Csak az anyuék tudják. Csak a család. Meg én. Senki más. Furcsa. Mindent és mindenkit úgy nézni, hogy egyszer majd nem fogom. Magamba szívni minden mozdulatot. És nevetni! Boldognak látszani. Tegnap is annyit nevettünk kint a haverokkal. Egyáltalán… Semmit nem láttam mulandónak. Vagy legalábbis azt hittem. Azt akartam hinni…


Lassan becsuktam a könyvet.

-- Szia! – szól egy hang. Tudom, hogy a Ronié.
-- Szia! -- mosolygok rá.
-- Gyönyörű idő van kint! Igazi szép május! – nyitja ki a balkonajtót az ágyam végén.
-- Biztos… Én csak szobahőmérsékletet érzem -- jegyzem meg enyhe iróniával.
-- Majd ha kimész, élvezni fogod. Hosszú az élet. Idő meg sok – kacsint rám huncutul.

Csak ezt ne mondta volna! Mintha én nem tudnám…

*

Két orvosi köpeny suhogott az ajtó felé. Elég sietősen mozgott az egyik. A másik utolérte.
-- Kolléga, várjon!
-- Igen!? – vonta fel kérdőn a szemöldökét az előbbi.
-- Mit gondol, mennyi ideje van még?
Hallgattak.
-- Hm?
-- Hat hónap…
Halkan mondta. Nagyon halkan. Csak én értettem, csak az én szemem olvasta a szavakat a szájukról, ami a fülnek halk nesz volt. Mintha csak egy könyvet olvastam volna.

*

-- Andi!
-- Igen? Ja, persze… Te Roni, van itt internet?
-- Nincs. Miért?
-- Emlékszel, hogy meséltem neked az Ádámróll? Táborban ismerkedtünk meg.
-- Igen. Ő a legjobb barátod. Az egyetlen fiú, akiben megbízol ezen a világon. Szóval vele akarsz beszélni? -- állt elém csípőre tett kézzel.
-- Hááát… -- kancsalítottam rá.
-- Meglátjuk, mit tehetek -- nyomott egy fricskát a fejemre.
-- Kösz. Nélküled már megőrülnék idebent!
-- Tudom – vigyorgott szemtelenül.
-- Na! Ez elég lesz egy hétre a májadnak! Így is túlteng az önbizalmad.
-- Hát, mit csináljak? Rohannak utánam a csajok…
-- Csajok? Hol? Nem láttam egyet sem – néztem körül a szobában.
-- Mert gyorsan futnak! – érvelt Roni.
-- Jaaa… Azért van ilyen huzat! – lestem rá bájosan rebegtetve szempilláimat.
-- Ne nézz így! Neked nem dőlök be! Az első adandó alkalommal kiszívnád a véremet! -- hátrálni kezdett, s tettetett félelemmel keresztet formázott ujjaival. Ezen nevetnem kiellett! Mókás fintorokat vágott, s mintha folyton elégne a kereszt, újra formázta azt. Én mint vérszívó? Na ne! Előbb padlót fogok a látványától!
-- Szeretem, ha nevetsz. Túl sokat bámulsz ki az ablakon.
Erre a mondatra lenyugodtam egy kicsit, meglapogattam nevetéstől sajogó oldalamat, s méla nosztalgiával fürkészni kezdtem az arcát.

(Folytatjuk)



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Áttört gátak 3.

Puha Andrea

A novella befejező része.

2007.11.26.  1   


Áttört gátak 2.

Puha Andrea

A novella második része.

2007.11.5.   

A rovat további cikkei

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14