Bujkálás


Puha Andrea  2011.11.9. 5:43

Puha. Lágy. Meleg. Beburkol az álom.

Pólóm a hátamra tapad. Nyirkos a nyakam és a hónom alja. A takaró sarka után kapok, lábam közé húzom, fel a nyakamig és átölelem. Rezeg a telefon. Utánanyúlok, kitapogatom az ágyon, leverem. A kijelző felvillan: 17:06

Ülök a konyhában, a műzlit egy akváriumüvegből eszem. Elém úszik a levegőben egy hal. Narancssárga, fénylő pikkelye van, kiguvadt szemekkel evickél előttem, tátog, én meg értetlenül nézem. Valaki berohan, aztán ki, alattam változni kezd a szék, egy bőrfotelbe süppedek. A hal kiúszik az ajtón, a mosogató eltűnik. Diszkó. Zene. Homály. Részegek. A konyha sehol. Valaki felhúz, test simul hozzám, hunyorgok a lézerfénytől. Erőszakos szorítás a karomon, torz arc az arcom előtt, fröcsög a nyál, üvöltés, bár nem hallom, valahol belül félelem. Aztán utca, látom a saját rohanó lábaim, de nem érzem a fáradtságot, se a levegőhiányt, csak azt, hogy üldöznek. Nézem a cipőm, furcsa a gyorsaság. Sötét van, nem ismerem a helyet, de az biztos, hogy város. Nagyváros. Megbotlok, elesek, várom az ütközést, de az aszfalt eltűnik, és én zuhanok, zuhanok, zuhanok és PUFF!

Felülök. Zsibbad az arcom. Kitántorgok a fürdőbe, megengedem a csapot, mohón iszok, szívom magamba a folyadékot, mintha a sivatagban tekeregtem volna hónapokig víz nélkül. Csend van és mozdulatlanság. Mintha éjjel lenne. És tényleg, mindenki alszik. Kitisztul a fejem. Hirtelen súly telepszik a mellkasomra, visszabotladozom az ágyhoz, magamra húzom a takarót. Becsukom a szemem, de hiába. Forgatom a szemgolyóm a szemhéjam alatt, tudom, merre van az ablak, a szekrény, a lámpa. Keresni kezdem az aranyos pikkelyeket, hátha a szemembe villan valahol. Álomfoszlányok után kapaszkodom, de kisiklanak az ujjaim közül...

Nézem a combom. Egy medence szélén ülök és vízbe lógatom a lábam. Érzem, hogy valami van a számban, a nyelvem kutakodni kezd a szájüregemben, ráakad, kiköpöm a tenyerembe. A fogam az. Nyelvem hegyével kitapogatom a helyét, érzem, ahogy megmozdul a másik, s ki is fordul. Azt is kiköpöm. És utána még egyet. Ujjaim közül kiperegnek a fogdarabok, bele a medencébe. A kék vízben pirosas pecsétek futnak szét, valahogy úgy, mint amikor általánosban rajzórán vízfestéket cseppentettem a vizes rajzlapra. Csak a klóros vízben még messzebb futnak, még jobban elhalványodnak, olyannyira, hogy a vérpirosból fakó narancssárga, majd kék lesz. Számba nyúlok. Nem találok fogat, csak egy utolsót. A két ujjam közé csippentem, s ott is marad. Valaki rángatni kezd. Add ide, üvölti. Szorongatom a fogam, rázkódik előttem a kép, kilendítem a karom...

Hagyjál, ordítom odébb ütve anyám ébresztő kezét. A paplant magamra húzom, átkozom a napot, s az, hogy dél van, nem érdekel. Mielőtt visszaalszom, megnyugodva konstatálom, hogy megvan az összes fogam.

Olló. Csak a végét, mormogom, ráfér. Látom, hogy hull a hajam, megnyugszom, frissességérzetem támad. Megújulás. Csak a végét, szólok megint. Csak azt, bólint valaki. Felállok, tükörbe nézek, rémület. A hajam, sikítom, hol a hajam?! A szám sírásra görbül. Utálom a tükörképem, fél hajam odaveszett, hiányzik a súlya, az esése, a fénye, annyival kevesebb vagyok. Szinte már nem is én. Mert ez nem is én vagyok a tükörben. Ki ez a vadidegen?

Felriadok. Kis híján megfulladok a nyakam köré tekeredő hajtól. Körmeimmel végigszántok a fekete zuhatagon, vállaim mögé utasítok minden hajszálat. Viszketek. Nekiesek a nyakamnak, az arcomnak. Dörzsölöm, vakarom pirosra, míg a csípő érzés el nem csitul, s helyét átveszi a hűsítő párolgás. A gyomrom követelőzően felmordul, felnyögök. Még ez is. A padlóról felszedek egy félig megcsócsált csokis műzlit, rágni kezdem, lassan és komótosan. Szürke köd borul az agyamra, zörög a műzlipapír, gyűrődött a paplan, a lepedő, gyűrődött vagyok én is, az időérzékem pedig nincs sehol. Este van, ennyi elég. Elegáns-lomhán a parkettára ejtem a papírt, és arccal a párnámba zuhanok.

Sehol senki, de kiver a frász. Üldöznek, érzem. Szedem a lábam, zihálok, futok a semmibe egy elhagyatott helyen. Ezt csinálom már órák óta. Apokalipszis hangulat, a tükörben néha meglátom azt a valamit, ami elől rohanok. Egy kalapács. Kézbe fogom, s nem tudom honnan, de mintha csak használati utasításban olvastam volna, tudom, ez a megoldás. Elém ugrik, megfagy az ereimben a vér. Csak egy álom, sikoltja a tudatalattim, verd agyon! Meglendítem a súlyos eszközt, húst ér, csont remegése fut végig a fémen, a fanyélen, a karomon. Újra lesújtok, aztán megint és megint. Ráng a test, arcot nem látok, csak egy lényt, húscsomót, oszló hullát. Vége a rémálomnak, nyugtázom, mégis új ellenség után indulok. Kell, hogy legyen valaki, mormogom, két marokra fogom a kalapácsot, de hiába, sehol senki, a testem halványodik, de nem akarom, maradni akarok még, még, tovább, ne kelj fel, ne kelj fel...

Hunyorgok a délelőtti napfénytől, az ajtón valaki benéz, de ki is fordul, az ajtó záródik. Felkelek, rálépek a műzlipapírra, talpamra ragad, végighúzom a szoba padlóján, az előszobán, majd a fürdőszobában leválik rólam. Hideg vizet locsolok az arcomra, beállok a kádba, végigcsorgatom magamon a forró vizet, és vagy húsz percig csak hagyom, hogy vörösödjek, mint a rák. A törölközőt csak magam köré csavarom, visszatrappolok a szobába és leülök az ágy szélére. Nézek magam elé, nézem a szürke falat, transzba esve a ruháim után nyúlok, magamra rángatom őket, majd a konyha felé veszem az irányt. Kitisztul a fejem, már nevetek, frissesség jár át, ülünk az asztalnál, eszünk, beszélgetünk, jön egy ismerős szó. Hirtelen görcsbe rándul a gyomrom. Nem érzem a krumpli ízét a számban, monotonon rágok és mosolygok, ereimben megalvad a vér. Finom, bólogatok, nyeldesem a csomókat a torkomból, hiába, újak jönnek a lenyeltek helyett. Az órára nézek, párás az üvegje, pislantok, fél egy van.

Istenem! Hol van még az este?!



Hozzászólások

mrproper, 22. 01. 2012 21:02:04
első!
@


A rovat további cikkei

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10


Ingovány

Nagy Erika

Amikor kijött a rehabilitációról, szülei ismét befogadták. Volt ígéret, több mint csillag az égen.

2014.12.26.    7