Elhidegülés

Vércse Miklós fordítása  2012.1.8. 6:05

A férjem nem álombeli volt.

Gabriela Rothmayerová

Elhidegülés

A férjem nem álombeli volt.
Nem gondoltam rá még álmomban sem, hogy ővele fogok ülni este a tévé előtt, háttal a képernyőnek, érezve az illatát, amely mindig az apám karbidlámpájára emlékeztet. Ez nagyon is valóságos volt, és olyan normálisnak vettem, minthogy az embernek ép keze és lába van – egyszerűen tudomásul veszi az ember, hogy van.
A lakásunk sem volt álombeli. Kutya hidegben kerestük az épülő lakótelepen, fújt a szél, s az autóbusz ablakán át úgy tűnt, hogy szemereg az eső, vagy a köd ereszkedik. Alighogy leszálltunk, belénk kapaszkodott a vadul száguldó szél, amely porfelhőket kavart az építkezésről a magas szürke panelházak közé, ahol nem volt se fű, se fa. Egyáltalán nem volt ott semmi és senki.
– Nahát, ezt köszönöm szépen – mondtam a férjemnek, aki türelmesen próbálta egyeztetni a térképen lévő jeleket a kész építményekkel. De nem sikerült neki, mert a szél minduntalan kapkodta kezéből a térképet, nekem meg nem volt kedvem tartani.
– Kész száműzetés.
– Ne aggódj, manapság gyorsan megy az építkezés. Öt év múlva szép lakótelep lesz itt.
– Öt év múlva harminc leszek.
Az eljövendő szép lakótelepet a borult égbolt alatt ellepte a kazánház kéményéből felszálló sűrű füst.
A tavasz első napjaiban költöztünk. De csak a naptár szerint volt tavasz. Sűrűn havazott, s az építkezés pompásan fehér és csendes volt. Akárcsak karácsonykor. A hóba beírtam az új címünket. A meleg kesztyűben átmelegedett kezemről pára szállott. A lakásunkban kellemes meleg volt, illatozott az új festéktől és a tisztítószerektől. Megmostam az ablakokat, a padlózatot, a fürdőszobában lévő válaszfalakat, közben énekeltem, a hangomat visszhangozták a fehér falak.
Estére a kifényesített lakásban szétterítettük a szőnyeget, villanyt gyújtottunk, a csupasz égőt egy darabka ronggyal árnyékoltuk. A férjem indult, hogy lehúzza a rolót. Az azonban megakadt, ezért óvatosan rángatni kezdte. Az összetekert roló kiugrott a helyéről és leesett. A férjem nem káromkodott, hanem csak nevetett rajta. Felkapaszkodott az ablakpárkányra és türelmesen babrálgatta a rossz rolót. Ebben a fűtött, festéktől illatozó, vastag szőnyeggel borított, csillár nélküli égővel kezdtük a közös életet.
Aztán találkoztam álmaim férfijával. Olyan érzésem volt mellette, mint a másnaposnak. Kiszáradt szájpadlás, holott hektószámra iszod a vizet. Nyeled, nyeled, de a szomjúság nem szűnik. Vágytam rá, hogy lássam, megérintsem, vágytam rá, hogy csodáljanak és csodáljak. Fáradtan jártam haza, karikákkal a szemem alatt, s az én nem álombeli férjem aggódva várt rám, vajon nem történt-e velem valami. Hozzám tartozott, akár a kezem és a lábam, nem hagyott cserben, mégis idegesített.
Egyszer az történt, hogy a városban találkoztam vágyaim férfijával. Épp akkor ment el mellettem, amikor ez a nem álombeli pisztáciás fagyit vett nekem. Hirtelen ellöktem a kezét.
– Valami történt?
– Hagyj békén! – böktem oda neki és merően néztem a cipőm orrát. Szörnyen féltem, hogy az álombeli férfi megharagszik rám.
Ritkán húztuk le nálunk a rolót. Későn jártunk haza, a férjem sokat dolgozott, és nekem is megvoltak a gondjaim. Az álombeli férfi eltűnt.
Nem volt sehol.
Aztán időnként még találkoztunk. Együtt kávéztunk és cigiztünk, hogy valahogy kitöltsük a beállt szüneteket. Nem volt mondanivalónk. Tulajdonképpen mindig is keveset beszéltünk, de azelőtt ez nem számított. Sokkal szebbet lehetett álmodozni csendben a szeretett férfi oldalán.
Nem értettem ezt. Arra emlékezve, miként vettem ki a szájából ajkammal a rágógumit s tettem a számba, megborzongtam.
Iddogáltuk együtt a kávét, s egyre szívtuk a cigit. Én a csésze alján lévő fekete üledéket bámultam, ő meg a jövő-menő nőcskéket mustrálta. Búcsúzáskor gyengéden emelte ajkához a kezem, s nem kerülte el a figyelmem a kissé gúnyos mosoly a szája szögletében. Megértettem. Körülöttünk szép lányok sürögtek-forogtak, s ő nem engedhette meg magának, hogy elveszítse az esélyt. Tetszettek neki. Azt a kézcsókot nem gondolta komolyan. Nekem mindegy volt. Belül, ahol a szívnek meg kellett volna szakadni, nem történt semmi.
Örömmel tértem haza.
A panelházban, ahol aludtunk és néha szeretkeztünk, ettünk és beszélgettünk a világ dolgairól, nem ismertem senkit. Nem ilyen otthonról álmodoztam. Itt csak laktunk, lélekben nem voltam jelen. A felvonóban, ahogy a ház többi lakója is, inkább a bevásárló táskára ügyeltünk, nem olvad-e meg a jégkrém torta, van-e elég apróm, az emeleteket jelző számok ülnek-e. Jó napot – és vicsorgó fogak a kötelező mosolyhoz, jó estét, jó éjszakát – ennyi az egész. A megálmodott életemet zavartalanul éltem egészen más helyeken.
A férjem nem galibázott, s már nem is dühített. Megvolt a maga munkája, aminél én sem zavartam, ő sem zavart engem.
Az egyik reggelen kinéztem az ablakon és láttam, amint a buszmegállótól ballag. Kissé görnyedt volt, teli táskát cipelt. Éppen csirkét sütöttem. Betettem a sütőbe és a köret készítéséhez fogtam.
A buszmegállótól hozzánk mintegy három percig tartott az út. A férjem azonban akkor jött meg, amikor az aranysárgára sült csirkét kivettem a sütőből.
Már megvacsoráztunk, amikor eszembe jutott, hogy teli táskát cipelt.
– Ember, te valahol elhagytad, amit vásároltál.
– Elhagytam?
– Nem hagytad a felvonóban?
– Nem.
Ivott a söréből, a bajuszán maradt egy kis hab, nyugodtan letörölte a keze fejével.
– Te, s hol voltál oly sokáig?
– Mi az, hogy sokáig? – kérdezte.
– Láttalak, amint kiszálltál a buszból. Tömött táskával a kezedben.
Rám nézett, cigire gyújtott és engem is megkínált.
– Mit lehet tenni – mondta.
A szemközti panelházban ugyanolyan emberek laktak, mint mi. Egyszer, nem sokkal azután, hogy ide költöztünk, egy fiatalasszonyt láttam a balkonon. Kimosott lepedőket teregetett, és közben énekelt. Meglepődtem, mert én mosodába hordtam az ágyneműt, azt gondoltam, ma már senki sem olyan maradi, hogy az idejét a nagydarab ágyneműk áztatására, mosására és vasalására pazarolja. S még énekel is hozzá, ámuldoztam.
Időnként találkoztam a nővel, aki olyan magam korabeli lehetett. Sőt később még fejbólintással üdvözöltük is egymást, de szóba soha sem elegyedtünk. A férjét nem ismertem. Csupán egyszer láttam, amikor a lakásukban a huzat lobogtatta a függönyt. Háttal állt a balkonnak, keze a tarkóján, ahogy a tényleges férjem szokott üldögélni.
Az a nő gyereket várt.
– Te, nekünk is kellene már egy gyerek – mondtam a férjemnek.
– A gyerek nem játékszer a kocsiba.
– Na és?
– Na és semmi.
– Gyereket szeretnék.
– Hagyjuk ezt – mondta a férjem unottan.
Bevágtam magam mögött a háló ajtaját. A férjem utánam jött az ebédlőbe és elgondolkodva kapcsolgatta a tévé csatornáit.
– Undok egy lakótelep!
– Miért vagy egyedül? Az szörnyű lehet.
– Tartsak szeretőt?
Nem szólt rá semmit. A tévé képernyője bizonyára többet jelentett számára, mint én.
Truccból kerestem magamnak újabb álombeli férfit. De ez sem tartott sokáig.
Az egyik téli este későn értem haza. A viharos szél táncot járt a panelházak között, dideregtem, mire a fűtött taxiból a bejárathoz értem, egészen átjárt a hideg szél.
A lakás üres volt, de meleg, lakott. Teát főztem. Amíg felforrt a víz, a lakótelep sötét ablakait bámultam.
Az én ismeretlen ismerősöm konyhája világos volt. Láttam őt, miként tölti a teát a dudlisüvegbe. A padló hangulatos piros szőnyeggel volt borítva, a lábát a másikhoz dörzsölte és az üveget az arcához nyomta. Aztán hideg vizet engedett rá a csapból. Az üvegre dudlit húzott és a karjára csöppentett belőle. Valahogy ügyetlenül fogta az üveget, mert az kiesett a kezéből és a konyhakredenc sarkán összetörött. A nő csüggedten lógatta a kezét. Megsajnáltam, s már nem is irigyeltem annyira.
A gáztűzhelyen ezalatt felforrt a víz. Bögrébe öntöttem és ceyloni teát lógattam bele. Aztán a forró radiátorhoz ültem, ismét a szemközti konyhára néztem, ahol előbb az a galiba történt.
A konyhaszekrény előtt az én tényleges férjem söprögette össze az üvegcserepeket.

Hozzászólások

@

Küldés