Félhomályban 1.


Kabók Zita  2007.8.9. 10:59

A csendet a nagyi léptei törték meg, amint felfelé jött a lépcsőn és az ajtómon kopogtatott,…

…hogy a gőzölgő kakaót és frissen sült édes kalácsot a szobámba hozza. A nagyi az évek során a legjobb barátnőm és támaszom lett. Az ő ajtaja mindig nyitva állt, soha nem kérdezett semmit, bármikor is jöttem hozzá, ő mindig végtelen szeretetével fogadott. Amikor kicsi voltam és sírtam, megsimogatta a fejemet, puszit nyomott az arcomra és mindig azt súgta a fülembe: -- Ne félj, minden rendben lesz! Az angyalok mindnyájunkra vigyáznak, és nem engedik, hogy bántódásunk essék. Mellette mindig biztonságban éreztem magam, elszállt minden félelmem és dühöm.

Nagyinak nem volt tévéje, csak egy rádiója, amely mindig halkan szólt, miközben ő a konyhában sürgött-forgott. Remegő, ráncos kezei a hosszú, rögös életútjáról és bölcsességéről árulkodtak. Egyedül élt, mégsem tűntek számára a hétköznapjai szürkéknek. Nem úgy, mint az enyéim. Bár nagyvárosban laktam, ahol folytonos a nyüzsgés és mozgás, sokszor mégis nagyon egyedül éreztem magam, mint valami fekete űrben. De nagyinál minden más volt: a levegő illata és a napsütés ereje is. A régi bútorok, a komód méltóságteljesen álltak a lakásban, rajtuk a fehér csipketerítők, nagyi kezemunkája. A nagy szilvafa hűsítő árnyékot tartott a forró nyári napokon a gangon, ahol délutánonként megpihent vagy kézimunkázott, miközben régi dalokat dúdolt az orra alatt.

Már kissé hűvös, őszi reggel volt. A nagyi letette a tálcát az asztalra és megveregette óriási, csontfehér dunnámat.
-- Lent leszek a konyhában – mondta, majd kibotorkált az ajtón.
Kétségbe voltam esve, és nem hittem el, hogy velem ez történik. A teljes reménytelenség hatalmasodott el rajtam. A kakaómból hörpintettem és a táskám fele nyúltam, hogy egy fájdalomcsillapítót vegyek be. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal. Az én kis problémáimmal, a világmindenség problémáihoz képest. A csend körülölelte a szobát, csak a vekker ketyegése hallatszott, meg a nagyi dúdolgatása szállt felfele a gangról.

Féltem. Féltem, mert reménytelenül szerelmes voltam. Féltem, mert úgy éreztem, senkihez nem tartozom már. Kristóf volt életem szerelme, vele töltöttem életem legszebb óráit, perceit. Még most is érzem, ahogyan búcsúzóul átölel, és mohaszínű zöld kötött pulcsija szúrja az arcomat. Érzem az illatát, izmos karjait, melyek, ha átöleltek úgy éreztem enyém a világ. Látom a tekintetét, mellyel, ha rám nézett felforrósodott minden porcikám. Érzem a bőrét, melyet akárhányszor megérintettem, úgy hittem, soha nem szakadhatunk el egymástól.

Ő viszont elment... Én meg sírtam, egyedül a semmi kellős közepén. Mert a minden semmivé változott számomra. Nem akartam visszamenni az albérletbe, melynek tárgyai kapcsolatunk egykori boldogságát idézték. Képek a falon a közös kirándulásunkról, az illatos díszpárna az ágyamon, amit tőle kaptam, a fogkeféje, a zsiráfos bögréje, amit tőlem kapott, még mind-mind ott voltak a lakásban. Hogy tudnám kitörölni őt az emlékezetemből, mikor a múlt héten még azt mondta: Szeretlek Dóra, veled akarok élni?! Az mondják, a szerelem olyan, mint a matematika vagy az építészet. Ha rossz az alap vagy az előjel rossz helyre került, akkor valószínűleg a végeredmény is hibás lesz.

Vannak dolgok, amelyekre nincs magyarázat, de én makacsul mégis meg akartam találni, hogy aztán a hibát kijavítsam, és a problémát megoldjam, és újra együtt lehessünk. Vad és lehetetlen álmokat szőttem, és még mindig reményt láttam abban, hogy mi újra egymáséi lehetünk.

Mikor végre kikecmeregtem az ágyból, már hallatszott a templom déli harangszója. Egy pillanatra meginogtam, ahogy benyúltam a táskámba a fésűmért, és majdnem a mobilomhoz kaptam, hogy Kristófot felhívjam, és újra megpróbáljak beszélni vele, de nem tettem. Fogtam a tálcát az aranyszínű, tulipános bögrével és lementem a nagyihoz, az én pótolhatatlan, egyetlen nagyimhoz.

(Folytatjuk)



Hozzászólások

@


Kapcsolódó cikkek

Félhomályban 3.

Kabók Zita

A novella befejező része.

2007.8.20.   


Félhomályban 2.

Kabók Zita

Nagyi javában sürgölődött a konyhában. Az aranyszínű tyúkhúsleves már ott gőzölgött a kályhán.

2007.8.13.   

A rovat további cikkei

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14