Félhomályban 3.

Kabók Zita  2007.8.20. 11:03

A novella befejező része.

-- Ha te vagy neki a legfontosabb visszajön, csak légy türelmes! – csengett a fülemben, amit nagyi mondott két hónapja. Azóta nem hívtam Kristófot -- ő sem engem. Csak üzenetet hagyott, hogy jól vagyok-e, én azonban nem válaszoltam, bármilyen nehéz is volt nem felvenni a kagylót. Értelmetlennek tűnt az egész életem, a mindennapjaim, figyelmetlen és szétszórt voltam, semmi sem érdekelt, meg a munkám sem, amit azelőtt annyira szerettem. Az esték, a szabadidőm eltöltése problémát jelentett számomra. Vártam valamire, de nem tudtam megfogalmazni, mire.

Két hét szabadságot vettem ki, hogy ez idő alatt elrendezzem a lakásomat, megszabaduljak a közös tárgyainktól, vegyek egy-két új bútordarabot és megnyugodjak. A vásárlás a szenvedélyemmé vált mióta Kristóf elhagyott. Nem tudtam megállni, hogy ne vegyek magamnak újabb és újabb pár cipőt, ruhákat tucatszámra. Elveszítettem az önkontrollomat, és az összpontosítási készségemet. Hol a kulcsomat hagytam el, hol tilosban parkoltam... Hiába volt nyár, én mégis bezárkóztam, aludtam vagy a tévét bámultam és csak sírtam. Az orvosomtól kaptam nyugtatókat. Azt tanácsolta próbáljak meg lazítani, zenét hallgatni, sportolni és nézzek szembe a tényekkel. Időnként érzelmi rohamok törtek rám, és nem is tudtam magamról. Nem tudtam mitévő legyek, csak az járt a fejemben, hogy az életem elveszítette az értelmét. Tudtam, hogy helytelen, amit művelek, de képtelen voltam helyesen cselekedni. Tudtam, hogy valami radikálisnak kell történnie ahhoz, hogy megváltozzon az életem.

Pont egy ilyen érzelmi hullám közepette majdnem balesetet szenvedtem… A következő napon felhívott. A hangja kedves volt, de talán ő is érezte, hogy rosszkor hiv. Próbáltam magyarázni neki, hogy hibát követett el, és inkább a problémát kellene megoldania ahelyett, hogy eldob magától. Azt mondta, félelem lett úrrá rajta, és már nem tudta élvezni az együttléteket. A végén ideges lett, és azt kiabálta, hogy szakítottunk és ezen nincs mit magyarázni. Egy kapcsolat nem egy szerződés, melynek van eleje és vége, hanem a dolgok csak megtörténnek. Nem tudhatjuk, hogyan fogunk érezni holnap, vagy holnapután, ezt nem lehet megjósolni...

Én csak hallgattam, hang nem jött ki a torkomon. Azon tűnődtem, vajon mit szeretek ezen a fiún, miért ragaszkodom hozzá, és miért nem akarom elengedni? Miben más ő, mint a többi? Nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért érzek így, csak azt tudtam, hogy őt akarom szenvedélyesen és makacsul. Annyira erős volt ez az érzés, hogy minden mást legyőzött. Figyelmes volt hozzám? Családot akart? Mindig felvállalt? Megveregette a vállamat, ha sírtam vagy megijedt és elfutott? Tisztán érzett irántam, vagy csupán fellángolás volt? Napokon át ezen törtem a fejem, mígnem ráébredtem a kristálytiszta valóságra.

A szerelem kapzsi és féltékeny. Pillanatok alatt fellángol, de percek alatt képes kialudni is, és már csak a vágyakozás marad a szép emlékek után. Miért van az, hogy ha szerelmesek vagyunk, csak a jót látjuk, és miért van az, hogy sokszor olyan dolgok után sóvárgunk reménytelenül, melyek nem is a boldogságot hoznák magukkal. Miért vagyunk képtelenek felfogni, hogy minden esemény valamilyen okból történik velünk, és ha valami véget ér, az egy új kezdetét jelenti?

Mióta Kristófot kiradíroztam az életemből, olyan döntéseket hoztam meg a jövőmmel kapcsolatban, melyeket talán soha nem tettem volna meg. Megtanultam angolul, munkát vállaltam külföldön, esti iskolába járok, hetente jógázom, és a nagyit is gyakrabban látogatom. Kiegyensúlyozott vagyok, és boldog, mert tudom, hogy amit elértem és megtanultam, senki sem, még egy mindent elsöprő szerelem sem veheti el tőlem.

Azt pedig, hogy miért ragaszkodtam makacsul Kristófhoz máig nem tudom megmagyarázni. A fojtogató érzés megszűnt, és képes vagyok reálisan látni a dolgokat. És ki tudja, talán egyszer majd egy új szerelem is bekopogtat az ajtómon! De ahogy nagyi mondaná: -- Kislányom, azért erre még inkább aludjunk egyet!

Hozzászólások

@

Küldés