Hallottál?

Madarász Ildikó  2011.3.30. 5:18

Csak még egy kérdésem van, mielőtt kinyitom az ajtót: Hallottál?

Hallottál mikor kiáltottam?

Hallottál, amikor torkom szakadtából kiáltottam a neved? Ahogy a torkomon kifért. Üvöltöttem, hogy meghalld, hogy téged hívlak! Ültem a sötétben az ágyam szélén és folyton, folyton a neved ismételtem. Vagy tízszer kiáltva, vagy hússzor, már rekedten. És vagy százszor már csak suttogva. És kezdtem elölről: tízszer kiáltva...
Öt éves lehettem. Vagy csak négy. Tisztán emlékszem.
Aztán már mozdulni sem mertem. Csak vártam. Vártam, hogy ne történjék semmi.

Hallottál?

Borzasztó azzal a tudattal élni, hogy mindegy is, hogy hallottál-e vagy sem!
Borzasztó, hogy ha hallottál, akkor miért nem jöttél, és borzasztó, hogy ha nem hallottál, mert akkor nem voltál otthon – egyedül hagytál.
Egy négy-, vagy ötévesnek elég sokkoló a tudat, hogy tudja, hiába kiált, soha nem lesz válasz. Csak elképzelni tudja, mi történhet a csukott gyerekszoba ajtaja mögött.
Egy alig ötéves nem adja fel olyan könnyen, még hisz a tündérekben és a télapóban, és hiszi, hogy akkor sincs egyedül, ha egyedül van.
Egy öt éves viszont már nagyon bölcs. Tudja, hogy az emberek meg is tudnak változni, hisz tegnap a leejtett ropiért kapott egy fülest, ma pedig senki észre sem vette, hogy leejtette.

Hallottál?

Erre az egyre még szeretnék választ kapni, mielőtt becsukom magam mögött az ajtód!
Csak fogtam a kispárnám szélét és hittem, hogy megváltozol.
Hittem, hogy egyszer meghallasz és kinyílik a szobám ajtaja, és kedvesen hozzám sietsz, hogy megvigasztalj, és azt mondd, minden rendben van, és hogy ha szeretnék, akkor most az egyszer bebújhatok az ágyadba. De csak most az egyszer!
De te soha nem jöttél!

Mondd: hallottál?

Hallottad, hogy sárkányokkal viaskodom, és polipokkal küzdök, és hogy a sarokban mindig ott láttam a zsákos embert, és egyszer el is indult felém? Hallottad, hogy rikoltottam félelmemben?

És később sem hallottad a hangom, amikor éjjeleket zokogtam át, mert a suliban kigúnyoltak? Már nem kiáltottam, csak hangosan folyattam kamaszkorom keserves könnyeit. Nyeltem a nyálam, átkoztam a genetikát, szitkokat szórtam az engem gúnyolókra.

Hallottad?

Ha hallottad miért nem jöttél, hogy megvigasztalj, hogy mondd, gyönyörű vagyok, és kedves, és mindenki más menjen a fenébe, aki nem így lát?!

Hallottál?

Gyűlöltem, hogy nem! Gyűlöltem, hogy hazudsz és azt is gyűlöltem, ha nem. Hazudhattál volna nekem álmokat, és én elhihettem volna neked a hazugságod...

De nem hallottál!

Akkor sem mikor szerelmi bánat fojtott majdnem a halálba.
Akkor sem mikor kezemen az ereket vágtam szálasra.
Akkor sem mikor tébolyult mámorban az ajtódnál aludtam, mert hiába dörömböltem, nem volt, aki beeresszen.
Nem hallottad a kopogásom!
Rám mindig süket voltál. Értem, miattam, vagy magad miatt tetted, hogy nem tettél semmit?

Hallottál?

Amikor utoljára kiáltottam a neved, azt legalább meghallottad? Elért a tudatod valamelyik apró szélére, hogy felfogd, valaki szólít? Hogy valakinek fontos vagy, vagy lehettél volna?
Hallasz? Most látom, hogy igen, mert fordítod a fejed. El! Tőlem el! Tehát mindig hallottál! Csak... nem szerettél! Milyen bűnöm volt? Van rá ésszerű magyarázatod?

Válaszolsz valaha?

Elmentem apa! Nem jövök többet! A nővérnek szóltam, hogy csak este megyek. Már este van! Pedig én szerettelek... Mindennek ellenére.

Szia apa!

Rita! – szólt halkan az öreg.

És az ajtó becsukódott a lány mögött.

Hozzászólások

@

Küldés