Ingovány

Nagy Erika  2014.12.26. 3:20

Amikor kijött a rehabilitációról, szülei ismét befogadták. Volt ígéret, több mint csillag az égen.

2001. január 8.

Hogy hol? Az mindegy, nem lényeges.
Zé a kandalló mellett heverve, csillogó boci szemmel nézett szerelme nefelejcskék szemébe, gyengéden megsimogatta az arcát, közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta.
Vé örült ennek, de azért fél szemmel az ajtót kémlelte, mert nem szerette volna, ha szülei váratlanul beállítanak, és megzavarják a pásztorórát. Azért a lányra is figyelt, tetszett neki, ahogy a tűz fénye kiemelte vörös hajzuhatagát, majd magához húzta, és szorosan karjába zárta. Boldogok voltak, nagyon, nagyon boldogok.


2001. május 17.
Hogy hol? Ugyanott, azon a nem lényeges helyen.
Születésnapot ünnepeltek, nagy buli volt, meg haverok, torta, pezsgő, virág és két csillogó jegygyűrű. Két éretlen kamasz. Húszévesek. Vagyis Zé csak két hónap múlva lesz. Meg az esküvő is. A baba pedig novemberben érkezik. Nem így tervezték, csak így alakult. Felelőtlenek voltak? Igen. Gondolkodtak? Nem. Mind a ketten otthagyták az egyetemet, így Vének segítettek munkát találni az ősök. Nem vártak szülői segítséget, ők majd mindent megoldanak, bár a nagyitól örökölt lakást elfogadták, nem nagy, de hármuknak bőven elég lesz. Jól kezdődik a közös élet, így boldogok, nagyon, nagyon boldogok. A szülők már kevésbé. Féltik gyermekeiket, ők már tudják, milyen az élet.

2001. november 19.
Problémamentes, könnyű terhesség után megszületett Piroska. Negyvenkilenc centi, három kiló és huszonöt deka. A büszke apa percekig nem vette le szemét a gyönyörű lányáról, akiben az első percben felfedezte imádott Zéje vonásait. Amikor hosszú idő elteltével elbúcsúzott, kedvese halkan utána szólt – „Gyere vissza, valami van a hátadon”.
Dehogy volt, csak csókot akart adni szerelme ajkára. Boldog volt, nagyon, nagyon boldog. Most már a nagyszülők is. Megenyhültek. Mi mást is tehettek volna…

2001. december 23.
A család a közelgő karácsony lázában égett. A kis Piroska első karácsonya. Az anyja fát díszített, az apja vásárolni indult, várták a nagyszülőket, keresztszülőket. Ám Vé a félúton régi haverokba botlott. Ugratták, s ő zokon vette. „Ha azt hiszitek, hogy gyáva vagyok, és nem merek meginni veletek pár korsó sört, óriásit tévedtek”. Megtáltosodott. Hideg volt, a presszó meg közel. Beültek. Gratuláltak a lányához, majd rendeltek. Újra és újra. Mert ugye, van egy olyan szokás, hogy ha valakinek kérnek, akkor azt illik viszonozni. „Hogy nekem milyen rendes haverjaim vannak”! – mondogatta Vé minden kör után. Boldog volt. Nagyon, nagyon boldog. Zé már nem annyira. Feküdt az ágyon, kínjában a plafont bámulta, és számolta az agyonütött szúnyogok okozta vérfoltokat. Várta a férjét, de az csak nem jött. A telefont sem vette fel. „Vajon hol lehet, és mit csinálhat?" - kérdezgette az alvó Piroskától. A pici édesen aludt, nem érzékelt semmit a körülötte zajló eseményekből, apja linkségéből.

2001. december 24.
Szenteste. Hogy hol? Még mindig ugyanott.
A helyzet drámai. Piros, kisírt szemű oldalborda forgatott hátat a hasogató fejfájástól szenvedő férjének, közben percenként rikácsolta, akár egy kivénhedt holló: „Gyűlöllek!”
Hiába ordítozta eltorzult arccal, hogy: „Tudni akarom, hogy hol voltál, tudnom kell!“ Nem kapott választ. Olyan volt, mint az olajkitörés, csak mondta, mondta a magáét. Szeme Vé szívébe lőtte ki a bosszúnyilait, de nyilván célt tévesztettek, mert a hatás elmaradt, szoborként figyelte asszonyát. Fáradt volt a veszekedéshez. Nem akarta sablonokkal fércelgetni a mindennapok problémáit. Kiégettnek érezte magát, kihalt belőle a boldogság. Feltápászkodott, majd kitotyogott a fürdőszobába, hogy hideg vízzel lemossa az arcát.
Ha a férjének búcsúzni támadt volna kedve, már nem hívta volna vissza az ajtóból, legfeljebb csak azért, hogy lekeverjen neki egy középható-távolságú taslit, amitől visszazökken a rendes kerékvágásba. Ha egy hatalmas szalmabála lett volna a hátán, akkor sem. Nem vágyott a csókjára. Piroska elszántan sírt, érezte a puskapor szagát a levegőben. Meg az anyatejben. Csengettek. Jöttek a nagyik, hozták a beiglit, mákosat, diósat. Ajándék mindenkinek, persze Piroska kapta a legtöbbet. A fiatalasszony behozta a vacsorát, nem mosolygott, szeme még mindig piroslott a sírástól. A hal szárazra sült, az após majdnem kiköhögte a tüdejét, amikor egy darab elzárta a nyelőcsövét. Vé falta az ételt, de nem azért mert éhes volt, hanem azért, mert úgy érezte, hogy az szivacsként szívja ki szervezetéből az alkoholt. Végigszenvedték a vacsorát, de legalább Piroska végre kacarászott, megnyugodott a nagyszülők ölelésétől, babusgatásától. Boldog volt, nagyon, nagyon boldog. A többiek már kevésbé, érezték a baj kezdetét.


2002. május 18.
Hogy hol is? Háborús övezetben. Előző este születésnapot ünnepeltek, és eljegyzésük első évfordulóját. Vagyis, csak ünnepeltek volna. Vé úgy döntött, a haverokkal bulizik. Otthon bármikor ünnepelhetnek, de a haverokat nem egyszerű mozgatni. Huszonegy éves lett. Nem mondhatott nemet. Még mit nem. Ki is nevették volna. Ennek ellenére egy nagy fekete papucsot kapott ajándékba. A legnagyobbat. Hajnalban hazavitte. Majd felkeltette Zét, és csak azt hajtogatta: „Látod, hogy mit csináltál belőlem? Megfojtasz, érted?” Majd a papucsot a legközelebbi sarokba vágta. Az éjjel a kanapén aludt. Reggel a szobában vigyázni kellett a nyílt láng használatával, mert azonnal lángra gyúlt volna az ötvenkét fokos levegő. Hogy boldog volt-e valaki? Igen, a pincér, aki a buli végén hatalmas borravalót kapott.

2002. október
Hogy hányadika? Mindegy, lényegtelen, mert bármelyik nap lehetne. Törött cserepek mindenütt a lakásban. A nászajándékba kapott tányérokon, poharakon már biztosan nem kell osztozkodniuk. Megtörtént, ami már régóta várható volt. Piroska és az anyukája az utolsó veszekedés után a nagyszülőkhöz költöztek.

Vé a viharos szakítás másnapján iszonyú fejfájással ébredt, s csak sokára értette meg, hogy miért a csend. Leült, arcát tenyerébe temette, majd pár pillanat múlva felugrott, öltözni kezdett, és becsapta maga után az ajtót. Összeszorított fogsora mögül dühösen mormolta a szavakat: „Soha az életben nem nősülök meg újra!“
Boldogok, nagyon, nagyon boldogok. Mármint a szomszédok. Végre csend van, nincs hangos zokogás, ordibálás, csörömpölés.

2005. március
Hogy hol? Egy rehabilitációs intézetben, mert Vé már csak azt a bódító érzést kereste, amelyet a kábítószer és az alkohol tudott neki megadni. Két éve a „példaképek“ között érezte jól magát, teljesen megváltozott az értékrendje. Semmi nem érdekelte, olyan volt, mint egy kivert kutya, és egyre lepusztultabb alakokkal lógott. Tönkretett maga körül mindent és mindenkit, nem tudta megkülönböztetni a rosszat a jótól. Darabokra hullott a családja, szülei elfordultak tőle, ami nem is csoda, hiszen meglopta őket, hazudozott, majd magyarázkodott. Ennek ellenére roncsként, egymást vádolva a félresikerült nevelésért, az ősök titokban még reménykedtek a csodában. Fölhalmozott orvosi, pszichológiai könyvek hevertek a lakásban mindenütt, keresték a megoldást, de nem találták.
Vének nem volt munkahelye, mint ahogy reális céljai sem. Piroska is csak néha-néha jutott az eszébe, főleg akkor, amikor volt felesége fülsüketítő hangját hallotta a telefonban, és az olyan szavakat, mint a pelenka, tápszer, tartásdíj.
Édesanyja két hónapja félretette a dühét, büszkeségét, amikor telefonon értesítették, hogy túladagolás, hogy mindent megtesznek.
Fiához rohant a kórházba, és attól kezdve azért küzdött, hogy megmentse őt a teljes pusztulástól. Könyörtelen volt, és kőkemény, mint a gránátszikla, akkor sírt, amikor senki sem látta. Még mindig haragudott gyermekére, de az ő vére volt, amit nem tagadhatott meg. Repedezett a szikla rendesen, de nem porladt szét teljesen. Volt, hogy úgy érezte, nem bírja tovább az ostromot, ezért egy idő után el sem merte hinni, hogy napról-napra egyre több csillag ragyogott az égen. S hogy ez az állapot javuljon, ha kellett csitított, veszekedett, sőt még hazudott is olykor. Nem riadt vissza a falrepesztő patáliáktól sem, ha úgy érezte, hogy elkerülhetetlen.
Hogy mit hoz a holnap? Senki sem tudja. Hogy boldog-e valaki? Még nem, mert még nem tudják, hogy helyes úton haladnak-e, vagy már rég letértek róla.


2014. május
Hogy hol? A pokolban. Abban a pokolban, amelyet Vé teremtett maga körül szívós munkával és kitartással. Egy pillanatra sem pihent meg. Amikor kijött a rehabilitációról, szülei ismét befogadták. Volt ígéret, több mint csillag az égen. Mert ugye, milyen ember az, aki még ígérni sem tud? Két hónapig minden szép és jó volt. Bár Vé nem dolgozott, de sokat segített szüleinek a ház köri munkában. Majd egyik nap az apa felfedezte, hogy féltve őrzött retro stílusú motor eltűnt a garázsból. Vé persze fogadkozott, hogy semmit nem tud az egészről, nyilván ellopták. Ezt követte a rendőrségi feljelentés, vallatások, találgatások. Az anya váltig bizonygatta párjának, hogy Vé az biztosan nem, ő már egy teljesen új ember lett. Az apa nem hitt benne, de bizonyítani semmit sem tudott. Aztán egy újabb bomba robbant. Esküvőre készülődött a család, az anya pedig úgy gondolta, hogy a féltve őrzött értékes ékszereit kicsit megszellőzteti. Csak szerette volna, mert azok már külön utakon jártak. Az esküvőről lemaradtak, de kit is érdekelt volna a szórakozás akkor, amikor a család ismét széthullóban volt. Az anya véd, az apa vádaskodik, hárít, mert ugye, mindenről az anya tehet, hiszen a kicsi fiacskáját ajnározza, azt, aki csak a saját önös érdekeivel foglalkozik. Majd egyre több idegen alak járt a házhoz, be nem jöttek, Vé ment ki hozzájuk mindig. Majd egyszer az apa kileste, és meglátta azt, amit nem kellett volna. A fiacskája drogot árult. Ott, a családi ház előtt. Az nem látta, aki nem akarta. Ez már sok volt neki. Összepakolt egy táska ruhát, és kihajította Vét a házból. Hogy azóta mi lett vele? Nem tudni. Azt viszont igen, hogy a házra egy szép napon kikerült a tábla: ELADÓ. Ez magáért beszél.

Hozzászólások

@

Küldés