Kérdő- és felkiáltójelek


Wolner Annamária  2012.9.9. 5:33

Elsötétült lassan a nézőtér. Előbb csak a színpad körüli lámpák hunyták be szemüket, aztán a nézőtéri sorok végén világító égők.

Majd csönd! Félhomályba burkolózó színpad, sötétségben várakozó nézőtér. És akkor leüti az ujj. Az első, a második, a harmadik billentyűt. Akkordok! Ujjak mozgása a klaviatúrán, nyomában a hang, mi feltámasztja a csöndet. És újra megszólal. Sír-rí, könyörög, kapaszkodik, fohászát az égig küldi a fuvola. Törékeny ujjak játszanak szívig hatoló drámát. És kíséri a zongora. Beleremegnek a líceum belső falai körben. A hangok átszállnak az udvaron, az emberek fölé hajolva.

A lány lehunyt szemmel ül. Csak hallgat. Elernyedt testtel. Nincs benne görcsös tartás. Nem létezik körülötte semmi. Megszűnt idő, tér, jelen, jövő. Minden mozdulatlan. Csak a haját lebbenti az arcába néha a kósza nyáresti szél. Halkul, majd emelkedik, mélyül, majd hirtelen felível a zene. Zokog a fuvola. Játszik egyszerre mennyet és poklot, poklot és mennyet. És vele sír a zongora. A gyapotföldek összes fájdalma ott kiállt benne. Gershwin, a vér ritmusa! Felgyorsul, majd ritmust vált. Mint a vér áramlása a testben. Le és föl. Föl és le. Aztán lábdobogás. Halk, mégis hallható.

Kinyitja szemét a lány. Rebben, feszül a test. Szökken a magasba, majd földet ér. Közben óvatosan fogja a másikat. Minden mozdulat pontos kidolgozottság. Összefonódó kezek, karok, lábak... s a lány fejében megindul a sok-sok kérdés, válaszra várva.

Mi a szerelem? A szépség? Az adni tudás? Az átlényegülés? A fájdalom? A szenvedély, és a szenvedés?

De hisz ott van! Benne sír a fuvola hangjában. A zongora fekete-fehér billentyűinek egybeszólaló hangjában Ott van! Benne a táncos kezében, lábában. Ívbe hajló hátában, derekában. Ott van! Benne a mozdulatban, amellyel a másik testéért nyúl, emeli, fonja maga köré. Ott van! Kifejezve az összes kérdésre a válasz. Mindent átszőve, mint a vérerek az emberi testben, ott tombolva mindenütt, dobolva és dübörögve, mint a vér, ami megindul a szív gyorsabban lüktető ütemére.



Édes volt később a bor. Testes. Nehéz. Igazi, vérpiros Merlot az egri Szépasszony-völgy egyik pincéjében. Kétszer, háromszor, négyszer is megforgatta a szájában az italt a lány. Lehunyt szemmel, hogy jól átjárja, s ott maradjon évekre az íz. Így őriz meg az ember pillanatokat. Az életet. Mert élni nem egyszerű. Soha nem is volt az. A nagy kérdésekre meglelni a válaszokat. Aztán elfogadni azokat. Megérteni. Magunkévá tenni egészen. Nem könnyű. De nem is kaptunk rá ígéretet, hogy az lesz!

Állj! Ne mozdulj! Maradj most így! – kiáltott a férfi a lányra. – Ha volna nálam ecset, és vászon, megfestenélek itt rögtön. De így muszáj, hogy magamba szívjam és elraktározzam a látványt. A vonalak hajlását. A pillanatot. Az íveket. A színek kevert árnyalatait.
Nem mozdult a lány. Dehogy mozdult. Megrekedt ő már előbb a pillanatban. Még ott, a zenés-táncos előadáson.

Itt már csak folytatta a hangulatba dermedést.

És megbújt köztük a csönd. Hallgatott a festő, és hallgatott a lány. Az égbe nyúló fák suttogtak csak körülöttük, lenn a völgy mélyén. Reszketett a levegő, majd megállt. Valami édeskés mámor hullámzott belé. Valami a nyárból.
Méhdöngicsélős, forró, szabad és mézédes nyár. Valami remegés, valami ismeretlen érzés ott belül, amit nem tudott megmagyarázni a lány.

És húzta a cigány mellettük valahol, egy másik pince teraszán.
Túl sok volt a kérdés. Ott lüktettek, dübörögtek, és doboltak a lelkében. Mindig benne éltek, hurcolászta magával őket, akárhová ment. És feltette sorban azoknak, akikkel összehozta útjain jó sorsa. Írónak, művészembernek, utcazenésznek, barátnak és szerelmesnek. Az épp megismert, mégis régi ismerősnek, a templomkapuban rózsát áruló nénikének.
És most a festőnek. Alig várva, hogy az túlcsorduljon a látványtól, s végre kérdéseinek felé szabad folyást engedhessen.
Mondd el nekem, mi a szerelem? A szenvedély? A szeretet? Mi jelent szeretni? Mi a fájdalom?

És beszélni kezdett a festő...

A szerelem? Lobogás csupán? Elillanó, tovasuhanó, volt-nincs lobogás. Vérvörös színek kavalkádja a vásznon. Átszellemült, izzó tekintet az arcon. Kisimult ráncok a szem körül, s benne valami különös fény. Csillagragyogás, mutatott fel ujjával hirtelen a kitakart, fekete ég-paplanon az ezermilliárdnyi apró csillagra a festő. Majd a lányra nézett újra. Valami, ami jön. Nem kérdezi, szabad-e jönnie? Nem kér bebocsátást. Nem kér engedélyt. Egyszer csak itt van! Aztán múlni kezd, és akkor éget. Mar, mint a sav. Mert azt hisszük, örökké tart. Hogy örökérvényű, hogy múlhatatlan. Végül majd belehalunk a tévedésünkbe. Az maga a szenvedély. Egyetlen erő, mely így lobogni, lángolni, égni képes. S ha ezt megismered, akkor azt is tudni fogod, mi a fájdalom. Mi a szenvedés. A múló szerelem végtermékei. És még megannyi mindené: a kihunyó élet feletti gyászé. A vajúdó nőé, gyermekét világra hozóé. A ráncokba rendezett, torzuló vonásoké az arcon. Az ívbe feszülő, majd lehanyatló rapszodikusan hullámzó testé, a kifeszített festővásznon, mélabús, sötét színekben tobzódva.

És a festő mutatóujjának finom, puha mozdulatával a lány arca felé nyúlt, lágyan végighúzta vonásain, majd hosszú haján. Lehunyta a szemét a lány. Nem volt több kérdése, sem kétsége.

Akkor megállt asztaluknál hegedűjével a cigány.
Mi a nótád, szép szemű?
A füredi Anna-bálon... suttogta.

Dúdolta bele a mézédes éjszakába a kedves dallamot, és felállt. Könnyű mozdulattal levetette szandálját. Hagyta, hogy átkarolja a festő nádszálvékony derekát, és táncolt lassan, táncolt a lány.

Lehunyt szemmel, a pince hűvös kövén, lenn a völgyben... mezítláb.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2017.12.24.    6


Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    26


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10


Ingovány

Nagy Erika

Amikor kijött a rehabilitációról, szülei ismét befogadták. Volt ígéret, több mint csillag az égen.

2014.12.26.    7