Kérdő- és felkiáltójelek

Wolner Annamária  2012.9.9. 5:33

Elsötétült lassan a nézőtér. Előbb csak a színpad körüli lámpák hunyták be szemüket, aztán a nézőtéri sorok végén világító égők.

Majd csönd! Félhomályba burkolózó színpad, sötétségben várakozó nézőtér. És akkor leüti az ujj. Az első, a második, a harmadik billentyűt. Akkordok! Ujjak mozgása a klaviatúrán, nyomában a hang, mi feltámasztja a csöndet. És újra megszólal. Sír-rí, könyörög, kapaszkodik, fohászát az égig küldi a fuvola. Törékeny ujjak játszanak szívig hatoló drámát. És kíséri a zongora. Beleremegnek a líceum belső falai körben. A hangok átszállnak az udvaron, az emberek fölé hajolva.

A lány lehunyt szemmel ül. Csak hallgat. Elernyedt testtel. Nincs benne görcsös tartás. Nem létezik körülötte semmi. Megszűnt idő, tér, jelen, jövő. Minden mozdulatlan. Csak a haját lebbenti az arcába néha a kósza nyáresti szél. Halkul, majd emelkedik, mélyül, majd hirtelen felível a zene. Zokog a fuvola. Játszik egyszerre mennyet és poklot, poklot és mennyet. És vele sír a zongora. A gyapotföldek összes fájdalma ott kiállt benne. Gershwin, a vér ritmusa! Felgyorsul, majd ritmust vált. Mint a vér áramlása a testben. Le és föl. Föl és le. Aztán lábdobogás. Halk, mégis hallható.

Kinyitja szemét a lány. Rebben, feszül a test. Szökken a magasba, majd földet ér. Közben óvatosan fogja a másikat. Minden mozdulat pontos kidolgozottság. Összefonódó kezek, karok, lábak... s a lány fejében megindul a sok-sok kérdés, válaszra várva.

Mi a szerelem? A szépség? Az adni tudás? Az átlényegülés? A fájdalom? A szenvedély, és a szenvedés?

De hisz ott van! Benne sír a fuvola hangjában. A zongora fekete-fehér billentyűinek egybeszólaló hangjában Ott van! Benne a táncos kezében, lábában. Ívbe hajló hátában, derekában. Ott van! Benne a mozdulatban, amellyel a másik testéért nyúl, emeli, fonja maga köré. Ott van! Kifejezve az összes kérdésre a válasz. Mindent átszőve, mint a vérerek az emberi testben, ott tombolva mindenütt, dobolva és dübörögve, mint a vér, ami megindul a szív gyorsabban lüktető ütemére.


Édes volt később a bor. Testes. Nehéz. Igazi, vérpiros Merlot az egri Szépasszony-völgy egyik pincéjében. Kétszer, háromszor, négyszer is megforgatta a szájában az italt a lány. Lehunyt szemmel, hogy jól átjárja, s ott maradjon évekre az íz. Így őriz meg az ember pillanatokat. Az életet. Mert élni nem egyszerű. Soha nem is volt az. A nagy kérdésekre meglelni a válaszokat. Aztán elfogadni azokat. Megérteni. Magunkévá tenni egészen. Nem könnyű. De nem is kaptunk rá ígéretet, hogy az lesz!

Állj! Ne mozdulj! Maradj most így! – kiáltott a férfi a lányra. – Ha volna nálam ecset, és vászon, megfestenélek itt rögtön. De így muszáj, hogy magamba szívjam és elraktározzam a látványt. A vonalak hajlását. A pillanatot. Az íveket. A színek kevert árnyalatait.
Nem mozdult a lány. Dehogy mozdult. Megrekedt ő már előbb a pillanatban. Még ott, a zenés-táncos előadáson.

Itt már csak folytatta a hangulatba dermedést.

És megbújt köztük a csönd. Hallgatott a festő, és hallgatott a lány. Az égbe nyúló fák suttogtak csak körülöttük, lenn a völgy mélyén. Reszketett a levegő, majd megállt. Valami édeskés mámor hullámzott belé. Valami a nyárból.
Méhdöngicsélős, forró, szabad és mézédes nyár. Valami remegés, valami ismeretlen érzés ott belül, amit nem tudott megmagyarázni a lány.

És húzta a cigány mellettük valahol, egy másik pince teraszán.
Túl sok volt a kérdés. Ott lüktettek, dübörögtek, és doboltak a lelkében. Mindig benne éltek, hurcolászta magával őket, akárhová ment. És feltette sorban azoknak, akikkel összehozta útjain jó sorsa. Írónak, művészembernek, utcazenésznek, barátnak és szerelmesnek. Az épp megismert, mégis régi ismerősnek, a templomkapuban rózsát áruló nénikének.
És most a festőnek. Alig várva, hogy az túlcsorduljon a látványtól, s végre kérdéseinek felé szabad folyást engedhessen.
Mondd el nekem, mi a szerelem? A szenvedély? A szeretet? Mi jelent szeretni? Mi a fájdalom?

És beszélni kezdett a festő...

A szerelem? Lobogás csupán? Elillanó, tovasuhanó, volt-nincs lobogás. Vérvörös színek kavalkádja a vásznon. Átszellemült, izzó tekintet az arcon. Kisimult ráncok a szem körül, s benne valami különös fény. Csillagragyogás, mutatott fel ujjával hirtelen a kitakart, fekete ég-paplanon az ezermilliárdnyi apró csillagra a festő. Majd a lányra nézett újra. Valami, ami jön. Nem kérdezi, szabad-e jönnie? Nem kér bebocsátást. Nem kér engedélyt. Egyszer csak itt van! Aztán múlni kezd, és akkor éget. Mar, mint a sav. Mert azt hisszük, örökké tart. Hogy örökérvényű, hogy múlhatatlan. Végül majd belehalunk a tévedésünkbe. Az maga a szenvedély. Egyetlen erő, mely így lobogni, lángolni, égni képes. S ha ezt megismered, akkor azt is tudni fogod, mi a fájdalom. Mi a szenvedés. A múló szerelem végtermékei. És még megannyi mindené: a kihunyó élet feletti gyászé. A vajúdó nőé, gyermekét világra hozóé. A ráncokba rendezett, torzuló vonásoké az arcon. Az ívbe feszülő, majd lehanyatló rapszodikusan hullámzó testé, a kifeszített festővásznon, mélabús, sötét színekben tobzódva.

És a festő mutatóujjának finom, puha mozdulatával a lány arca felé nyúlt, lágyan végighúzta vonásain, majd hosszú haján. Lehunyta a szemét a lány. Nem volt több kérdése, sem kétsége.

Akkor megállt asztaluknál hegedűjével a cigány.
Mi a nótád, szép szemű?
A füredi Anna-bálon... suttogta.

Dúdolta bele a mézédes éjszakába a kedves dallamot, és felállt. Könnyű mozdulattal levetette szandálját. Hagyta, hogy átkarolja a festő nádszálvékony derekát, és táncolt lassan, táncolt a lány.

Lehunyt szemmel, a pince hűvös kövén, lenn a völgyben... mezítláb.

Hozzászólások

@

Küldés