Kimustrált szívvel


Madarász Ildikó  2012.12.2. 5:25

Ma is látta. Tegnapelőtt is. Ma elfordította a fejét, de magában csak dohogott, hogy miért csinálja ezt.

Hisz, meg sem ismeri már, hisz talán észre sem vette az utca forgatagában. Miért is vette volna észre? Ma nem kéregetett. Nem nézett az előtte elhaladókra. Csak a csikkes hamutálakban turkált, és gyűjtötte a félig szívott szálakat, meg a majdnem elszívottakat is. Minden darabot a zsebébe rakott, ha látott valamennyi esélyt arra, hogy maradt benne legalább fél centi dohány, egyetlen szippantásnyi. Talán már az idejét sem tudhatja, mikor szívott el egy egész szálat. Egy megkezdetlent, egy érintetlent. A finnyásságát már évtizedek óta levetkőzte. Ez jól látható minden mozdulatán.

De ma mégis csak történt valami. Valami, amire nem volt eléggé felkészülve. A közértből kijövet megint belebotlott a férfibe. Szó szerint. A bevásárlókosarára pályázott, illetve a benne lévő százasára. A férfi egyenesen a szemébe nézett és mormolt valami alig hallhatót. Nem, nem tudta mit is mondhatott, vagy kérhetett, vagy szánalmat keresve milyen pár szavas sztorival állt elő.
Csak a szemét látta.
Az áthatóan kék szemét.
Nem bírt másfelé nézni, nem bírta elfordítani sem a fejét, sem a tekintetét.
Csak a másodjára feltett kérdésre zökkent vissza, a bevásárlókocsijába kapaszkodott.
Szegény férfi azt hitte, hogy annyira nem akarja az asszony odaadni a százast, hogy úgy szorítja a fogantyúját, hogy majd belelilul a keze.
Ettől a felismeréstől már odébb is állt. Ha nem, hát nem!
De az asszony még percekig csak állt kocsija oltalmában, még nem bírt elindulni a parkoló felé.
Az a kék szempár!

Azon az éjszakán sokat forgolódott barátságos, meleg otthonának hálószobájában. Nem bírt szabadulni a tekintettől. Az álmatlanság sötétjében sok minden az ember eszébe jut. Még olyan is, ami egy verőfényes délelőtt teljesen valószínűtlennek tűnhet.
Az a kék szempár világított a fejében, néma felkiáltójelként.
A tulajdonosára gondolt, így, hajnali három körül.
Odakinn lassan fagy. Vajon, van fedél a feje felett?
Hogyan került ebbe a helyzetbe, vagy, ami sokkal érdekesebb: miért?
Bár a választ tudta a hogyanra, de a miértre csak találgatott.

Tudta, hogy börtönviselt, ugyanakkor tudta, azt is, hogy bárány lehetett a farkasok között odabenn, hisz egyszerű kis tyúktolvaj volt. Hol a száradó ruhákat szedte be a szomszéd udvaráról, hol a malacokat csente ki a koca alól, és volt olyan is, hogy egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen.
Aztán a börtöni hónapok letelte után egyszer már csak nem volt hova hazamennie. A fehér gyapjú feketévé vált báránylelkén. Sodródott. Próbálkozott a családdal, a gyerekeivel, az ifjúkori barátokkal, a meglopott szomszédokkal, de nem maradt senki, csak a szabadult cellatársak.
Persze kihasználták, mert legbelül megmaradt báránysága.

És az évek teltek. Minden ajtón bekopogott már, minden kilincset lenyomott már, minden levelet megírt már, de... Egy ajtó sem tárult fel előtte, és egy válaszlevelet sem kapott.
Csak nagy ritkán kapott egy tál meleg levest a legkisebb testvérétől, aki szánta, bánta sorsát, de segíteni nem tudott, a társadalmi helyzete nem engedte, a környezete nem állhatta.
Így találta magát, egy márciusi kedd este, az utcán. Amikor már nem volt hova mennie.

Ennek körülbelül tíz éve.

A padon töltött koraesték kiölték a szeméből a fényt.
Érezni már nem sokat érezhetett, mert vannak dolgok, amiket csak érzések nélkül lehet túlélni.
Csábító semmit nem érezni, ha az érzések csak fájnak.
Így maradt a lét, a létért folytatott küzdelem – érzések nélkül.
Persze telente van fedél a feje felett, a hajléktalanszállón mindig akad egy alvásra való hely a számára is. Csak a nappalok lehetnek hosszúak, főleg nyaranta.

Ezen mélázott az asszony, hajnali három körül, a miérten elmélkedve.

Aztán a napok csak teltek, hetek óta nem látta a férfit, már szinte nem is gondolt rá, és persze a sok tennivaló elvitte a gondolatait a saját élete felé.
Több hónap is eltelt, karácsonyra készült az egész világ. Az asszony is.
A karácsony már rég nem arról szól, mint harminc éve. Az elkápráztatás a cél, nem pedig a szeretet áramlása, apró ajándékok kíséretében.

Persze az asszonyt is elkapta a hév, örült kapkodásba kezdett az utolsó napokban.
Épp két cekkerrel fordult ki a pékségből, amikor újra meglátta a férfit.
Elnyűtt nagykabátban, ujjatlan kesztyűben, egy margarinos dobozzal állt a pékség meleget adó bejárati ajtaja előtt. Óránként kiment egy alkalmazott elküldeni, de a csábító meleg és a kenyér illat mindig visszahúzta az ajtó elé.
Az asszonyra nézett és nyújtotta a koszos kis dobozkáját.
A nő csak bámulta. Mint általában mindig, amikor csak meglátta.
Annyira nem tudta, hogy mitévő legyen, hogy már szinte kínossá vált a farkasszem-nézés, így egy gyors mozdulattal a férfi kezébe adta az egyik szatyrát, ami tele volt illatos péksüteményekkel.
A férfi zavartan megköszönte, és szinte azonnal odébb állt a zsákmánnyal.

Az asszony már nem ment vissza, hogy újra vásárolja a cekker tartalmát, csak szép lassan elindult a karácsonyi forgatag közepette.
Mosolygott. Belül is. Aztán ugyanebből az érzésből rögtön átváltott szomorúságba.
Hisz a férfi szemében anyját látta, a rég elvesztett édesanyát, akinek pont olyan sugárzóan kék szeme volt, mint a férfinak. Teljesen azonos szemállással és éllel, egyforma szemöldökívvel.
Ez testvérek között nem ritka.
A nagybátyja volt a hajléktalan, anyja bátyja, akit kitaszajtott a világ a gyomrából.

Ő kislányként emlékezett még hajdani fényére, még emlékezett, amikor lovagolt a hátán, amikor kiskamaszként megdicsérte szépségét. Aztán eltűnt az életéből, és ha nagy ritkán felbukkant szülei házánál, őt mindig beküldték a szobájába.
Eltelt húsz év. Anyját eltemette, saját gyermekei már a felnőtté válás küszöbén állnak.
A hajléktalanon nem tud segíteni, de akárhányszor látja a férfit, mindig a szemébe néz, hogy hadd fürödjön, ha csak abban a néhány másodpercben is, újra, anyja tekintetében...



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Macskakő

Póda Erzsébet

Amikor nagyanyámat, akit különleges képességei miatt boszorkánynak tartottak a faluban, eltemették a temető sarkában, arccal lefelé, egy három méterre leásott gödörbe, úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.

2017.3.5.    5


Barna Berni:The One

Wolner Annamária

Ez a könyv nem akarja megmondani a tutit. Finoman, de határozottan ültet le, és elgondolkodtat.

2017.2.14.    18


Karácsonyi díszek

Wolner Annamária

Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.

2016.12.25.    4


Sorstanulság

Póda Erzsébet

Akkor, amikor találkoztunk, s beszélgetni kezdtünk, férfias volt, pont, mint ahogy azt megálmodtam.

2016.8.25.    9


A pipacsok hallgatnak

Póda Csanád

Mikor elindult, már hallani vélte a távolban a rendőrautók szirénázását. Persze lehet, hogy csak a füle csengett, bár izgulni nem izgult.

2016.3.30.    3


A hosszú élet titka

Mester Györgyi

Amikor a vásárcsarnok kijáratánál összefutottak, mindkettejük kezében hatalmas, tömött szatyrok lógtak, mégis, udvariaskodni próbáltak egymással.

2016.2.13.    8


Végső diagnózis

Mester Györgyi

Fáradékony? Hát, tudja, én se bírnék órákat ilyen magas sarkú cipőben járni.

2015.10.19.    17


Birkatársadalom

Danczi Mónika

A hatalmasok azon törték a fejüket, hogyan lehetne minél nyugalmasabb életet élni.

2015.9.30.    22


Egérút

Mester Györgyi

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki...

2015.6.24.    3


Erőből szép

Mester Györgyi

Van, aki festetlen, természetes arcszínnel is ki mer menni az utcára, az emberek közé...

2015.1.17.    14


Póda Erzsébet

A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.

2014.12.31.  2    10


Ingovány

Nagy Erika

Amikor kijött a rehabilitációról, szülei ismét befogadták. Volt ígéret, több mint csillag az égen.

2014.12.26.    7